FORGÁCH ANDRÁS
A TIZENKETTEDIK
- részletek a 12 nő voltam című könyvből -
– Nagy szerencséje van, Júlia kisasszony – mondta a menedzser kis hallgatás után, mikor megszemlélte a nyolc személyre hibátlanul megterített asztalt. A poharak, a kiskanalak, a szalvéták, minden a helyén. Az asztal mellett is a mélységre nyíltak az ablakok, mindenütt ablakok és fény! Szédültem a boldogságtól.
– Nagy szerencséje van, mert maga a tizenkettedik.
– What do you mean? – kérdeztem tőle. Belenéztem a szemébe, de ott nem volt se mélység, se tündöklő ég.
– Holnap nyitunk – mondta mosolyogva –, és éppen az előbb rúgtam ki a kolleginát, aki nem bírt magával, és lopott. Ő az ide-soha-többé-be-ne-tegye-a-lábát nevű kollegina. – Nagyon meg volt elégedve a saját viccével. Kényszeredetten rámosolyogtam.
– Tizenkét pincért foglalkoztatunk. Remélem, maga nem lopós, kisasszony. És szerezzen be otthonról egy erkölcsi bizonyítványt.
Másnap már munkába álltam.
Alattam a neonfényben úszó London, tiszta időben a kilátóteraszról Brightonig lehetett látni, eszelősen boldog voltam. Amikor két héttel később kora délután beénekeltem a hangom – az énektanulmányaimat szívósan folytattam, még a márványfalú toalettben is, ahonnan a London Bridge-re nyílt kilátás –, egy idő után meghallottam, hogy valaki határozottan kopogtat a női vécé ajtaján. Odakint, a halvány fényben úszó folyosón a legnagyobb megdöbbenésemre egy égszínkék selyem nyaksálat viselő elegáns férfi állt. Rögtön megismertem, már kétszer is kiszolgáltam, utoljára tegnap este, gyorsan el akartam siklani mellette, de nem engedett, utánam nyúlt, megfogta a karomat.
– Maga énekelt bent az előbb? – Igen. – Meg voltam győződve róla, hogy azonnal ki fognak rúgni. Mondták a kollégáim, hogy váratlan ellenőrzésekre mindig számíthatunk.
– Mit énekelt?
– Tessék?
– Mit énekelt?
– Egy Puccinit.
– Egy Puccinit. Tudom, hogy egy Puccinit. De mit? Tudja maga egyáltalán, hogy mit énekelt?
– Az Un bel di vedremo-t – feleltem elhaló hangon –, a Pillangókisasszonyból. Bocsánat, de mennem kell.
– Gyönyörű darab – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Hol tanult énekelni? Még egy őrült, gondoltam, és kihúztam karomat az ujjai szorításából.
– Budapesten – mondtam, de neki nem nyíltak mélységek a szemében.
– Rögtön láttam magán, hogy énekesnő – folytatta a kék selyemsálas férfi, kissé szigorúan. – Sőt, hogy nagy énekesnő. Lehet. Ha úgy akarja. Teljesen kiszáradt a szám. Még nyelni se tudtam. – Holnap jöjjön be hozzám – mondta szigorúan, és egy névjegyet nyomott a kezembe –, az ügynökségre. Pontban 12-kor. Várom! És hozza a kottáit is. Pontos legyen!
(...)
(...)
Az arcába néztem, miközben mosolyogva belökött a színpadra, semmi kétség, ő volt az, ő volt a férfi a vonatról. Már amikor a falat ráncigáltam, eszembe jutott eszelős küzdelmem a vonatablakkal a Brassó-Budapest vonalon, de verítékben úszó kövérkés arcát megpillantva már semmi kétségem nem lehetett.
A rendező először dühöngött és tényleg ki akart rúgatni, de aztán lehiggadt, és később ezt a pillanatot beledolgozta a rendezésébe: Csocsoszán kimenekülését a színpadról, a hirtelen támadt csöndet, és hogy mindenki Csocsoszánt keresi, sőt, még a sokáig konokul ellenálló, a partitúrához konokul ragaszkodó karmestert is sikerült rábeszélnie, ráadásul, két héttel később szinte észrevétlenül én lettem az első szereposztás, ami Barney szerint még soha nem fordult elő semmilyen operaház történetében. És amikor az Un bel di vedremo-t énekeltem, és odaértem, hogy Chiamerà Butterfly dalla lontana, Így kiált a távolból: Butterfly!, akkor lábujjhegyre emelkedtem, mint aki elrugaszkodik a földtől.
Előadás után a Suzukit éneklő török énekesnő bekopogott az öltözőmbe és gyorsan kulcsra zárta maga mögött az ajtót. “Hogy csináltad?” kérdezte tőlem, “Mit?” kérdeztem vissza, miközben lemostam az arcomról a sminket és a szájam sarkán a harakiri után kicsorranó vért. “Mire álltál föl?” “Én? Semmire.” Ő csak csóválta a fejét. Megnézte a cipőim sarkát, hogy milyen magasak, a kimonómat, van-e rajta valamilyen fémhurok, amibe a zsinórpadlásról leeresztett damilt lehet akasztani. “Te lebegtél a levegőben!” kiáltotta, és a szemében valamilyen vallásos révület csillámai szikráztak. “Ugyan már, dehogy”, feleltem, “már hogy lebegtem volna! Nem vagyok én pillangó!” De minél határozottabb voltam, annál kevésbé hitt nekem. Kinevettem, ezen megbántódott, de továbbra is rajongó szemekkel nézett rám. “Aki a csodában akar hinni, azt úgysem lehet lebeszélni róla”, mondtam neki. Akkor már többen dörömböltek az ajtón, köztük a rendező. A török énekesnő szipogva kiszaladt, az öltöztetőnő egy hatalmas virágcsokrot hozott, állítólag valami ausztráliai csodálómtól, akinek a nevét sohasem hallottam. “Ez a hang hatalma” súgta a rendező a fülembe, miközben izzó és kíváncsi arccal méregetett az öltözőtükörben. Az arcomon hitetlenkedő mosoly játszott, ott lebegtem a színpad közepén, vörös fény vett körül, sárga lobbanások, a torkomból elképzelhetetlenül édes hang buggyant elő, lebegtem, mint amikor virágfejet himbál alig észrevehetően az alkonyi szél.
FORGÁCH ANDRÁS: 12 NŐ VOLTAM
Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…
Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...
Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…
Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…
Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…
Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi
karmikus szerelmével…
Hét – aki tud nemet mondani…
Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron
Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…
Tíz – akinek rendőr volt az apja…
Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se
vallja be, melyikük szülte…
Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…
"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.
Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."
Itt lehet csatlakozni a könyv oldalához:
https://www.facebook.com/pages/Forg%C3%A1ch-Andr%C3%A1s-12-n%C5%91-voltam/334667556679876?fref=ts
és itt jutsz hozzá a neten:
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgach_Andras_12_no_voltam&id=124225&type=22
oázis · http://mindenamino.blog.hu/ 2014.07.26. 20:18:32
katt a BOOKLINE linkjére:
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgach_Andras_12_no_voltam&id=124225&type=22