"A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni"

- részletek Lovas Ildikó Feltámadás című írásából, mely megjelent A szív kutyája című antológiában, lányok és apák kapcsolatáról...

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

"Meg fog halni az apád, sajnos meg fog halni.

Mérhetetlenül fújt a szél a kórháznál.

Nem értem pontosan, mit jelent az, hogy meghalhat, hogy most, amikor fölmegyünk hozzá, búcsúzzunk el. Fogjuk a kezét és nézzük a néha kinyíló szemét, amivel nem ismer föl? A szemében csak az üresség, meglepődés, távolság, kérdések. Düh. Tépni kezdi magáról a drótokat, megpróbáljuk lefogni, a nővér szalad, a monitorok vibrálnak.

Anyám minden porcikájával jelen van. Én csak állok és hallgatom a szelet. Nincsen többet apám. Aki itt fekszik, attól most el kell búcsúznom.

Meg fog halni az apám. Ezt mondta a barátom, nincs segítség, kardinogén sokkba süllyedt, nem lehet visszahozni. Búcsúzzunk el tőle.

A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni.

Szerinte ez alapigazság, csak az a baj, hogy amint elmúlik a vakszerelem, látni kezded, mekkora. Milyen óriási a feneke, és akkor hiába a bizalom, a biztonság. És az, hogy a kedvedben jár. Mert a kisfenekűek ezt nem teszik. Nem járnak a kedvedben, ellenkezőleg. Riszálnak a macskanadrágban, te meg ott döglesz meg a hátuk mögött. Kifolyik a szemed. Ráég a fenekükre. Ami nem lapos, hanem finoman, izmosan gömbölyödő. Amikor te voltál fiatal, akkor a laposabb volt a divat, mint a tiéd. Elméletileg neked is elég jó feneked van, csak laposabb az elvárhatónál. Viszont határozottan nem nagy, ezért is nem vagy kedveskedő. És mit mond erre öregapád?

         Fölmentünk az V. emeletre, beengedtek az intenzív osztályra, ahol feküdt, csoszogtunk anyámmal a zöld mamuszban, odacsoszogtunk az ágyához. Nem ismert föl bennünket, haldoklott, drótok és tűk fogságában. Mindenre emlékeztem, mesélte később, amikor a 27% épen maradt szívével újra elfoglalta a helyét az életünkben. Dehogy emlékszel, mondtam neki, akkor nem főznéd a pálinkát, nem nyírnál füvet, nem hadonásznál az orrom előtt, ha szerinted hülyeséget beszélek, hanem üldögélnél a teraszon, mint minden normális szívbajos és lassan lapozgatnád az újságot.

Mindenre emlékeztem, ismétli meg, Hazug Jancsira, a Ruzsicára, a tanyára, éreztem a feneked, ahogy kilóg a tenyeremből, mert olyan kis kövér voltál, és a fehérségre is emlékszem, akár egy alagút, de nem akartam menni, eszem ágában sem volt meghalni.

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

Tényleg mindenre emlékeztél? Még a lovakra is, amiket kihajtott a tanya udvarából? Négy éves volt és addig baszogatta őket, a benyűgözött lovakat, míg meg nem indultak, dobogott az udvar. Nem a tanya udvarából hajtottam ki őket, hanem vigyáztam rájuk, legeltettem őket és unatkoztam, hát addig csattogtattam az ostorral, míg el nem indultak.

Ha egyszer a lovak elindulnak!

A Hazug Jancsi fél napon át próbálta befogni őket, július volt, eszméletlen hőség, az árnyék sem mozdult, csak a por szállt, amikor hazaért, mintha néger lett volna, nem látszott a portól az arca. Az ostorral nem a lovat ütöd, csak a hang a lényeg, a zaj, amitől megijed. Persze ez hosszú nyelű ostor, nem olyan rövid, mint a kanászoké.

Mintha köpné a szót: kanász.

És emlékezett erre is, ott, a kórházi ágyon, előjött a lovak dobogása, a forróság, Kisradanovác, sőt, a világmindenség ura is. A világmindenségben a lovak központi szerepet játszanak, erről mit sem tudtam, míg el nem kezdett haldokolni, egészen addig csak a nők fontosságáról beszélt és arról, hogy lehettem volna fogorvos.

Másnap is fújt a szél, nyögtek a fák, nyögtek az emberek, csak gyalogoltunk az épület felé, úgy fog meghalni, hogy nem látta rajtam a boldogságot? Anyám nem válaszolt, ő fölöslegesen soha nem beszélt, ez azokban a napokban derült ki, addig akár azt is hihettük, nem jutott szóhoz tőlünk, a nagyhangú, hatokos társaságtól.

A kórház V. emeletén a csöndbe burkolózó folyosón nem várakoztunk. Türelmetlenül benyitottunk az intenzív osztályra, szemünk arra az ágyra tapadt, ahol előző nap apámat hagytuk, ismertem ezt az érzést, túl sokszor átéltem már, csak mindig anyámat kerestem és apám soha nem volt velem, csak az ereje. A nővér, a szoba úrnője mosolygott, akár egy győztes tábornok, nem lehet vele bírni, mondta.

Apámmal nem lehetett bírni. Le volt kötözve. Fáslival rögzítették az ágyhoz, testét csövek, drótok hálózták. Megkérdezte, mit is akarunk pontosan, ha nem fogjuk őt kioldozni. A nővér megtette, annak reményében, hogy vigyázunk rá, elbírunk vele. Első dolga volt kitépni a katéter csövét. Azt akarják, hogy ezen pisáljak.

Anyám megpróbálta irányítani a mozdulatait, ellökte a kezét és közölte, hogy a nővérrel töltötte az éjszakát. „Itt aludt mellettem az ágyon, nagyon jó illata volt. Ilyen szép nőt már rég láttam.”

Behúztam volna neki egyet, csak nem találtam a megfelelő helyet a sok drót meg tű között. Nem mertem anyámra nézni. Hova a picsába akartál menni? Mélységes megvetéssel nézett végig rajtam. Azt akarta az ágy, hogy meghaljak. Muszáj volt arrébb sétálnom. Szerencsére a nővér, az a gyönyörű vörös hajú, itt van? A kezével mutogatni, integetni kezdett. A nővér idefeküdt. Csodálatos éjszakám volt.

Fölkelek, közölte, anyám megpróbálta visszatartani, lehetetlen volt, ahogy fölállt az ágyról, hogy anyám megigazítsa, fél kézzel apámat tartva, fél kézzel a lepedőt simogatva, én csak bámultam, lemeredtem, mint mindig, ha nem vagyok ura a helyzetnek, apámat nem zavarta a ruhátlanság, anyám egy másik lepedőt tekert köré, nem is tudtam, hogy legalább nyolc keze van, bár rájöhettem volna ennyi év alatt, és ekkor megláttam apám fenekét. Apám halálból visszatáncolt meztelen feneke volt előttem. Utáltam, gyűlöltem, meg tudtam volna verni, de csak néztem a fenekét, nem is tudtam, hogy ennyire izmos, szabályos, szép feneke van.

A fotelban üldögélve ki is mondtam: nem is tudtam, hogy apának ilyen szép feneke van. Anyám rettentően elcsodálkozott, hát persze, mondta. A feneke mindig is nagyon tetszett nekem. Eléggé lehetetlenül viselkedett, lehet, életben marad. Nyeltem a könnyem. Még szükségem van rá, mondta anyám. Nem is tudtam, hogy ennyire.

Arról a kis vörös ápolónőről, akivel együtt aludtál, mit tudnál nekünk mondani?

Mindenre emlékeztem, a tanyára, a lovakra, a Ruzsicára is. És a fehér fényre, de nem akartam menni. Nem miattatok, ti rendben vagytok, a gyerek leginkább, ugye, Tomikám? Elbírsz ezekkel a nőkkel? Másra tereled a szót? Dehogy terelem, majdnem meghaltam, amikor megláttam, már egy kicsit észen voltam, éhes is voltam, ár aludni még nem bírtam.

Azt tudjuk, mondtuk, végül is ebben rekordot állítottál fel, egy hónapig nem aludtál. Féltem, hogy nem ébredek fel.

Miért akartál meghalni, tán nem eseted a vörös? Nekem anyád az esetem, nem is kétséges, viszont annak a kis vörös ápolónőnek akkora feneke volt, de akkora, hogy majdnem szörnyethaltam.

A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni, közölte a gyerek. Végül is nem árt, ha a közelben vannak nehéz pillanatokban. Jól mondod, Tomikám, megvan bennük a kímélet. De hát a nőktől nem a kíméletet várjuk. Arra gondoltam, vehetnénk egy lovat.

            Öntöttem anyámnak és magamnak egy pálinkát, nálunk a férfiak egy szeles, hideg februári nap óta nem isznak. De hova kötjük be? Kérdezte a gyerek. Tanyát is veszünk, majd anyád körbenéz.

           Istenem, mondta anyám, ha ezt megteszed, én elköltözök."

- részlet Lovas Ildikó Feltámadás című írásából mely megjelent A szív kutyája című antológiában,  lányok és apák kapcsolatáról...

A SZÍV KUTYÁJA TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/18/a_sziv_kutyaja_tartalomjegyzeke_2

DZSUNGEL A SZÍVBEN TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

A szív kutyája - Dzsungel a szívben

szerzők fotói:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

"GYÖNYÖRŰ MELLEM VAN, HÍRES IS VAGYOK RÓLA"

- Babarczy Eszter

http://mindenamino.blog.hu/2011/06/22/gyonyoru_mellem_van_hires_is_vagyok_rola_babarczy_eszter

"NAGY VONALAKBAN A NŐI SZEXUALITÁSRÓL"

- Tóth Krisztina

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/27/mit_csinal_toth_krisztina_a_magas_labdaval_kerdezi_brr

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/01/anyadnak_renduletlenul

Antológiáink hozzáférhetőek itt:

www.alexandra.hu

alkohol ajánló állat állatok állatvédelem álmok álom álomvilág art autó baba mama balaton bank barátok barátság bicikli biznisz blog boldogság bor budapest buli bulvár busz csajok család dal dalszöveg depresszió design diéta divat dvd edzés egészség egészséges életmód egyetem éjszaka élet életem életem nem mindennapjai életérzés életképek életmód életünkélet életmód ezotéria élet gondolat ébresztő közélet kritika megmondás tudomány vélemény élmény élmény beszámolók élmények ember én énblogépítészet építkezés érdekes érdekesség erotika érzéseim érzések esküvő étel ételek étterem ezotéria falusi turizmus fantasyférfi film filozófia foci fogyás fogyókúra fotoblog fotóblog fotók fotózás főzés game games gasztró gasztro gasztronómia gondolat gondolataim gondolatébresztő gondolatok grafika gyerek halál ház házasság hírek hit hitel hobbi hülyeség humor informatika ingatlan ingyen internet írás írások irodalom iskola isten japán játék játékok jog kaja kaland kép képek képregény   kert kommunikáció koncert konyha könyv konzol környezetvédelem közélet közlekedés közösség kreatív kritika külföld kult kultúra kutya lakberendezés lélek letöltés life linux london magyar magyarország manga marketing médiameg mondás meleg mese metal minden mindennapok mobil motor mozi music művészet napló nő novella nyelv oktatásonline marketing önmegvalósítás őszinte őszinteség ötletek otthon párkapcsolat party pasik pc pénz photo pina poén póker pop pornó pszichológia rádió rajz recept receptek regény reklám repülés retro rock rólam sci_fi sex sorozat sport szerelem

JÓZSEF ATTILA születésnapjára...

élvezetes olvasást kíván,
SZOMJAS OÁZIS
alias Bruria Zsuzsa

Miklya Anna

Nehéz tavasz

(részlet)

Azt álmodtam, hogy felébredek,

megkóstolom a remegő cseppeket a hátadon,

nem tudom eldönteni, hogy

izzadtság, olvadt hólé vagy tengervíz,

azt álmodtam, hogy mégsem hagylak el,

azt álmodtam, hogy mégis fáj.

Amelyben az új évet köszönti

(részlet)

Mióta a pénzünk elfogyott,

durva vagy az ágyban,

nem szeretem,

de meg tudlak érteni.

Fürdés után, még

gőzölgő testtel, kiállsz a kertbe.

Megmosakszol a friss hóban,

majd az almafa tövében

könnyítesz magadon.

Kitakarózva fekszem.

Ez a sápadt hideg szoborrá

dermeszti a mellemet.

Rapai Ágnes

Halhatatlanság

Nem halhat meg a költő,

amikor cirkuszba viszi a gyerekeit,

amikor kiveszi a mélyhűtőből a disznócombot,

amikor a vécén ül,

amikor prosztataszűrésen vesz részt,

amikor a hasát sütteti a telkén,

amikor képregényt olvas,

amikor délutáni sorozatot néz,

satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Nem halhat meg a költő.

Leépítő líra

Mikor nem volt jó a kedvem,

A szomorúságot öleltem magamhoz.

Akkor jó lett.

Mikor nem volt pénzem,

A szegénységemmel kérkedtem.

Akkor jó lett.

Mikor nem volt szeretőm,

A magány karjaiba vetettem magam.

Akkor jó lett.

Mikor áthúzták a szándékaimat,

Könnyű szívvel lemondtam róluk.

Akkor jó lett.

Mikor meghaltam,

Akkor kezdtem élni.

Akkor jó lett.

A vég kezdete

Megérkezel egy idegen városba,

sajnos.

Végigmész az idegen utcákon,

sajnos.

Megérkezel egy idegen szállásra,

sajnos.

Végigfekszel az idegen ágyon,

sajnos.

Fogat mosol egy idegen fürdőben,

sajnos.

Ideges vagy az idegen csaptól,

sajnos.

Felháborít egy idegen szappan,

sajnos.

Kicsomagolsz az idegen szobában,

sajnos.

Bekapcsolod az idegen tévét,

sajnos.

Végigfekszel az idegen ágyon,

sajnos.

Aludni akarsz, de nem tudsz elaludni,

sajnos.

Mesterházi Mónika

ERROR

Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa.

Hol volna két ábor, hamis abuk,
ez nem az őrültek anyája itt,
nincs hasadt udatú értelmiség,
sőt, étje van az értelmes beszédnek,
az örvényeket józanul betartják,
amiként az ízparancsolatot,
az űzzel nem játszanak, semmi vész,
semmi lapdázás nincs emberfejekkel.

Hiszen ez itt a szellemek világa.
Az ürelem és olerancia
hona – magadra ismersz? – a hazád,
hol az ettvágyat ehetség segíti,
nem hangyaész és emberszorgalom,
ez, ahol mindig is élni akartál,
nem beszélve arról, hogy halni is.

Hát nyugodj meg, évedtél, előfordul,
felírva áll a rettentő anulság,
olvasd roppant hibaüzenetét.

Kiss Judit Ágnes

„minden házasság támasza, talpköve
a vécépapír“ - mondta anyám mindig

s családunk gyakran viharos egén
folyton azt a felhőt lestem én,
attól rettegtem kisgyerekként,
hogy elfogy a papír, s ekként
szeretetből is annyi marad bennünk,
amivel ki se törölhetjük:
a kartonhenger - értsd, a közös lakás,
adósság, nyaralás vagy valami más -
s bár néha lett volna mit megtorolni,
mindig maradt otthon egy-egy rolni.

ma, míg a saját házasságomat őrzöm,
akár luxusszálló, akár börtön,
még mindig folyton azt számolgatom,
van-e elég papír a polcokon,
s onnan tudom, hogy valami baj van,
ha nyolc-tíz tekercs áll a szekrényaljban.
bár megnyugszom, ez nem olyan kevés,
újabbat venni űz a rettegés.

(anyám intése angyalként lebeg
vécépapírszárnyon a fejem felett.)

Tóth Krisztina

Letölthető csengőhangok

I.

Ez a világ egy mélygarázs,
sose tudod, hogy merre állsz.
Az első óra ingyenes,
utána fizetsz. Így megy ez.

II.

Kiraktalak a szívemben a képernyőre,
és az össze ikonom eltűnt tőle.
Nézlek egymagam – közben vívódom.
Légy a jelszavam! Légy a PIN-kódom!

III.

Megvan az, amit szednék,
csak az adagolást nem értem.
Kockázatok és mellék-
hatások a tekintetében.

IV.

Ez a világ egy huzatos metró.
Befelé sem jó, kifelé sem jó.
Nézd, a sok utas milyen árva!
Gyere, lépjünk a biztonsági sávra.

V.

Ma utoljára még lehet,
másik halált vagy életet,
vétkeket, átkot, étkeket:
váltani földi bérletet.

VI.

Ez a világ egy szerelőakna,
olajos rongy  az egek alja.
Csillagcsavart húzgálni úgy jó,
ha jut minékünk csavarhúzó.

VII.

Azt hitted, jár egy utolsó hitel,
hogy ami késik, mégse múlik el.
Azt hitted, nem lesz tartozás: de lett.
Miért nincs az égi billentyűn delete?

VIII.

Ez a világ egy nyitott blende.
Integetünk a végtelenbe,
amíg az arcok be nem égnek.
Hol hívják elő ezt a képet?

IX.

Hol van, ahonnan látni bármit?
Testünkön át az űr világít.
Keresgéljük, hogy hol van Isten:
kontrasztanyag az ereinkben.

X.

Tedd a kezed fenekemre,
mintha kezed kezem lenne!
Hadd szabadjon egyszer hinnem,
hogy elmegyünk hazább innen.

És végül egy

egy éjszakás, futó kalandor, imposztor költő/nő verse:

 Bruria Zsuzsa

Egy kivájt, üres és eldobott tök vagyok

Itt ülök a vasszeren a Vérmezőn,
a megrontott tavasz
dögmelege hívatlan hóhérként
rám telepszik,
szoktatom szívemet a múlthoz,
jobb ha tudod, nekem ez most
roppant nehéz,
ráadásul nem vagyok költő,
ezért csak a költészet maga érdekel,
saját magam, mint botcsinálta,
kisiklott torkú énekes,
egyáltalán nem tartok igényt a véleményemre

a felböfögött kartotékokról

SÁR

- részlet -

Forgách András

12 NŐ VOLTAM

című könyvéből

http://maimanohaz.blog.hu/2013/06/18/bert_stern_marilyn_monroe_utolso_fotoi

"Kicsi gyerekkoromtól fogva bújtam hozzá – ahhoz, akit sokáig az anyámnak hittem. De nem szabad így kezdenem. Mert nem tudom, fogalmam sincs róla, melyikük volt az. Mostanra pedig már teljesen elbizonytalanodtam. Egy darabig azt hittem, tudom. Később rájöttem, hogy nem tudom. Életem egy bizonyos szakaszában nagyon sokáig csak az foglalkoztatott, hisztérikusan, hogy megtudjam, melyikük az. Egyszer csak úgy éreztem, nem tudok anélkül élni, hogy megtudjam, melyikük az. Mintha bármi jelentősége lett volna. Hogy például melyikhez hasonlítok. Egyikhez sem hasonlítottam. De néha még ma is azt hiszem, hogy tudnom kell. Belehergelem, belelovalom magam ebbe a gondolatba. Talán arra gondolok, hogy ha végre megtudom, most, felnőtt fejjel, akkor megtudok valamit önmagamról. Mintha nem tudnék már amúgy is túl sokat. De most már inkább igyekszem nem gondolni rá, mert akkor cigarettázni kezdek, anélkül, hogy észrevenném. Kék Bondot szívok, ráadásul sohasem emlékszem a pillanatra, amikor megveszem a doboz kék Bondot, és ha elkezdek cigarettázni, akkor nem tudom abbahagyni. Kicsi gyerekkoromtól fogva bújtam hozzá – ahhoz, akit sokáig az anyámnak hittem. Ez viszont igaz. Bújtam be az ágyába, minden éjjel. A szagát is szerettem. Az ágyneműje szagát. Forró volt a paplana alatt. A hátához simultam, az álomverejtéktől nedves hátához. Ő nem lökött el magától, mint az a másik, aki olyan ferde szemmel nézett rám, mintha azt kérdezné folyton, minek vagy a világon – ő hagyta, hogy hozzá bújjak, hogy vele aludjak. Igaz, néha eljárt a keze, például egyszer, amikor krumplit hámozott, a vízzel teli vájdlingba pottyantak a hámozott krumplik, és véletlenül megsebezte magát a késsel, mert ott viháncoltam körülötte, mérgében bekente a vérével az arcomat. Lenyaltam a vérét, és azt mondtam, finom. Erre megpofozott. De még a pofonja sem fájt. Ebből gondoltam, hogy ő az anyám. Akinek a pofonja nem fáj, az az anyád. Ma már biztosan tudom, hogy nem ő volt, nem lehetett. Még él, mégis múlt időben beszélek róla. Ennek az az oka, hogy tizenöt éve nem láttam. Ő volt a legidősebb. Mamának szólítottam. Az is lehet, hogy a nagyanyám volt. Arra gondolok. Neki volt némi tekintélye a másik kettő előtt. Ha rájuk mordult, elhallgattak. Nála volt a pénz. Igaz, ő se tudott vigyázni rá."

"Első emlékem: a kútnál állok a kertben, meztelenül, esik az eső, villámlik, rettegek, minden dörrenésre összekucorodok. Nem tudom, hogy kerültem oda. Akkor az egyik – az, akit gyűlöltem – kiszaladt a házból a zuhogó esőbe, de nem vitt be a jó meleg házba, hanem bezárt a pincébe. A harmadik – a bolond, vagy akit bolondnak mondtak – nem sokkal később kinyitotta a pinceajtót, lejött, és a karjában vitt föl, babusgatott. Többnyire tőle is irtóztam, de most megmentette az életemet. Csak dünnyögött és sóhajtozott. Őt a másik kettő ápolta, főleg a legöregebb, a ráncos, a krumplihámozó. Ha rájött a jajongás, néha bezárták a tisztaszobába. Néha harcoltak vele, hogy vegye be végre a gyógyszerét, amit utált bevenni, utána napokig olyan volt, mint a szélütött, csak bámult maga elé némán, vagy aludt. Néha vizet forralt, órákig állt a tűzhely mellett és vizet forralt, kavarta fakanállal, mindenfélét tett bele. Tőle nem féltem. Ő az anyád – mondta a ferdeszemű gonoszul, amikor egyszer visszakiabáltam rá –, olyan is vagy! Akkor már nagyobbacska voltam, és visszabeszéltem valamit, vagy lehet, hogy azt mondtam neki: gyűlöllek. Akármennyire is utált, azt nem szerette, ha én mondom ki. A bolond nő énekelt nekem, míg a karjában vitt fölfele, zümmögött, dünnyögött a nyakamba, nyálas csókokat adott. Különben néha napokig egész normális volt, újságot olvasott egy díványon heverészve, és lakkozta a körmeit, rádiózott. A kerti pincében, ahová bezárt a ferde szemű, csak pókok voltak és penészszag. Azt a maró és éles szagot soha nem fogom elfelejteni. Sem azt a kilátástalan sötétséget. Sem a csontig hatoló hideget. "

"Egy szép napon, amikor egyedül maradtam otthon, a ruhásszekrény mélyére rejtett cipős dobozban családi fényképekre bukkantam. És majdnem megőrültem az egyiktől. Klára, a fiatal, derűs mosolyú Klára ült a kép közepén egy kertben hatalmas hassal. Olyan hasa volt, mint most nekem. És abban a pillanatban szentül meg voltam győződve róla, hogy a hasában a csecsemő nem lehet más, csakis én. Azért találtam meg a cipős dobozt, mert a holmimat szedtem össze. A sáros udvar! A kép villámként hasított belém. Klára, Úristen, Klára! Megnéztem magam a tükörben. Nem, nem, nem, nem, nem! Nem tudom, mi jött rám. Kiléptem a lakásból, két dögnehéz csomagomat cipelve, hogy minden lépcsőfordulóban meg kellett állnom, úgy éreztem, leszakad a karom, a taxi már lent várt rám az utcán. Nem hagytam levelet, semmit. Mielőtt kiléptem volna a házból, összetéptem a fényképet, és bedobtam a fecniket a kukába. Most már nem tudom, mi igaz ebből, hogy én lehettem-e Klára hasában, vagy csak képzelgés volt az egész: egy biztos, akármi is a felelet, én azt már soha nem fogom tudni elhinni. Sem azt, sem az ellenkezőjét. És Klára olyan szomorú és ábrándos szemmel nézett rám sokszor, mikor azt hitte, nem veszem észre. És hogy fésülte a hajamat! És járt szülői értekezletre. Nem. Nem. Nem. Nem akarom. Nincs anyám, és nem is volt soha. "

12 NŐ VOLTAM

Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…

Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...

Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…

Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…

Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…

Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi karmikus szerelmével…

Hét – aki tud nemet mondani…

Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron

Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…

Tíz – akinek rendőr volt az apja…

Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se vallja be melyikük szülte…

Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…

a 12 NŐ VOLTAM című könyv bemutatója az Írók Boltja kirakatában.  A 12 NŐT  játszó Bánfalvi Eszter mély szunnyadásban - Csipkerózsikaként - várja a szerző Forgách András csókját, hogy felébredhessen, és elkezdődjék a flashmobil happening....

"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.

Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."

Itt lehet csatlakozni a könyv oldalához:

https://www.facebook.com/pages/Forg%C3%A1ch-Andr%C3%A1s-12-n%C5%91-voltam/334667556679876?fref=ts

és itt jutsz hozzá a neten:

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgach_Andras_12_no_voltam&id=124225&type=22

FORGÁCH ANDRÁS

A TIZENKETTEDIK

- részletek a 12 nő voltam című könyvből -

– Nagy szerencséje van, Júlia kisasszony – mondta a menedzser kis hallgatás után, mikor megszemlélte a nyolc személyre hibátlanul megterített asztalt. A poharak, a kiskanalak, a szalvéták, minden a helyén. Az asztal mellett is a mélységre nyíltak az ablakok, mindenütt ablakok és fény! Szédültem a boldogságtól.

– Nagy szerencséje van, mert maga a tizenkettedik.

– What do you mean? – kérdeztem tőle. Belenéztem a szemébe, de ott nem volt se mélység, se tündöklő ég.

– Holnap nyitunk – mondta mosolyogva –, és éppen az előbb rúgtam ki a kolleginát, aki nem bírt magával, és lopott. Ő az ide-soha-többé-be-ne-tegye-a-lábát nevű kollegina. – Nagyon meg volt elégedve a saját viccével. Kényszeredetten rámosolyogtam.

– Tizenkét pincért foglalkoztatunk. Remélem, maga nem lopós, kisasszony. És szerezzen be otthonról egy erkölcsi bizonyítványt.

Másnap már munkába álltam.

Alattam a neonfényben úszó London, tiszta időben a kilátóteraszról Brightonig lehetett látni, eszelősen boldog voltam. Amikor két héttel később kora délután beénekeltem a hangom – az énektanulmányaimat szívósan folytattam, még a márványfalú toalettben is, ahonnan a London Bridge-re nyílt kilátás –, egy idő után meghallottam, hogy valaki határozottan kopogtat a női vécé ajtaján. Odakint, a halvány fényben úszó folyosón a legnagyobb megdöbbenésemre egy égszínkék selyem nyaksálat viselő elegáns férfi állt. Rögtön megismertem, már kétszer is kiszolgáltam, utoljára tegnap este, gyorsan el akartam siklani mellette, de nem engedett, utánam nyúlt, megfogta a karomat.

– Maga énekelt bent az előbb? – Igen. – Meg voltam győződve róla, hogy azonnal ki fognak rúgni. Mondták a kollégáim, hogy váratlan ellenőrzésekre mindig számíthatunk.

– Mit énekelt?

– Tessék?

– Mit énekelt?

– Egy Puccinit.

– Egy Puccinit. Tudom, hogy egy Puccinit. De mit? Tudja maga egyáltalán, hogy mit énekelt?

– Az Un bel di vedremo-t – feleltem elhaló hangon –, a Pillangókisasszonyból. Bocsánat, de mennem kell.

– Gyönyörű darab – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Hol tanult énekelni? Még egy őrült, gondoltam, és kihúztam karomat az ujjai szorításából.

– Budapesten – mondtam, de neki nem nyíltak mélységek a szemében.

– Rögtön láttam magán, hogy énekesnő – folytatta a kék selyemsálas férfi, kissé szigorúan. – Sőt, hogy nagy énekesnő. Lehet. Ha úgy akarja. Teljesen kiszáradt a szám. Még nyelni se tudtam. – Holnap jöjjön be hozzám – mondta szigorúan, és egy névjegyet nyomott a kezembe –, az ügynökségre. Pontban 12-kor. Várom! És hozza a kottáit is. Pontos legyen!

(...)

(...)

Az arcába néztem, miközben mosolyogva belökött a színpadra, semmi kétség, ő volt az, ő volt a férfi a vonatról. Már amikor a falat ráncigáltam, eszembe jutott eszelős küzdelmem a vonatablakkal a Brassó-Budapest vonalon, de verítékben úszó kövérkés arcát megpillantva már semmi kétségem nem lehetett.

A rendező először dühöngött és tényleg ki akart rúgatni, de aztán lehiggadt, és később ezt a pillanatot beledolgozta a rendezésébe: Csocsoszán kimenekülését a színpadról, a hirtelen támadt csöndet, és hogy mindenki Csocsoszánt keresi, sőt, még a sokáig konokul ellenálló, a partitúrához konokul ragaszkodó karmestert is sikerült rábeszélnie, ráadásul, két héttel később szinte észrevétlenül én lettem az első szereposztás, ami Barney szerint még soha nem fordult elő semmilyen operaház történetében. És amikor az Un bel di vedremo-t énekeltem, és odaértem, hogy Chiamerà Butterfly dalla lontana, Így kiált a távolból: Butterfly!, akkor lábujjhegyre emelkedtem, mint aki elrugaszkodik a földtől.

Előadás után a Suzukit éneklő török énekesnő bekopogott az öltözőmbe és gyorsan kulcsra zárta maga mögött az ajtót. “Hogy csináltad?” kérdezte tőlem, “Mit?” kérdeztem vissza, miközben lemostam az arcomról a sminket és a szájam sarkán a harakiri után kicsorranó vért. “Mire álltál föl?” “Én? Semmire.” Ő csak csóválta a fejét. Megnézte a cipőim sarkát, hogy milyen magasak, a kimonómat, van-e rajta valamilyen fémhurok, amibe a zsinórpadlásról leeresztett damilt lehet akasztani. “Te lebegtél a levegőben!” kiáltotta, és a szemében valamilyen vallásos révület csillámai szikráztak. “Ugyan már, dehogy”, feleltem, “már hogy lebegtem volna! Nem vagyok én pillangó!” De minél határozottabb voltam, annál kevésbé hitt nekem. Kinevettem, ezen megbántódott, de továbbra is rajongó szemekkel nézett rám. “Aki a csodában akar hinni, azt úgysem lehet lebeszélni róla”, mondtam neki. Akkor már többen dörömböltek az ajtón, köztük a rendező. A török énekesnő szipogva kiszaladt, az öltöztetőnő egy hatalmas virágcsokrot hozott, állítólag valami ausztráliai csodálómtól, akinek a nevét sohasem hallottam. “Ez a hang hatalma” súgta a rendező a fülembe, miközben izzó és kíváncsi arccal méregetett az öltözőtükörben. Az arcomon hitetlenkedő mosoly játszott, ott lebegtem a színpad közepén, vörös fény vett körül, sárga lobbanások, a torkomból elképzelhetetlenül édes hang buggyant elő, lebegtem, mint amikor virágfejet himbál alig észrevehetően az alkonyi szél.

FORGÁCH ANDRÁS: 12 NŐ VOLTAM

Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…

Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...

Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…

Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…

Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…

Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi

karmikus szerelmével…

Hét – aki tud nemet mondani…

Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron

Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…

Tíz – akinek rendőr volt az apja…

Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se

vallja be, melyikük szülte…

Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…

"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.

Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."

Itt lehet csatlakozni a könyv oldalához:

https://www.facebook.com/pages/Forg%C3%A1ch-Andr%C3%A1s-12-n%C5%91-voltam/334667556679876?fref=ts

és itt jutsz hozzá a neten:

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgach_Andras_12_no_voltam&id=124225&type=22

"Franc akar bárkihez is feleségül menni, „csinos” meg végképp nem akarok lenni. Kurvának, úgy látszik, jó vagyok nekik, ezt szelídebben mondta, mivelhogy szerinte minden férfival túl hamar lefekszem."

- részlet Forgách András 12 nő voltam című könyvéből.

Forgách András

12 NŐ VOLTAM

- részletek -

A MADÁRKÜLSEJŰ KUTYA, AKI SZERETI A HAZÁJÁT

Nyugtalan vagyok. Egy eszkimó férfi vett el feleségül. Nem szép férfi, legalábbis az én elvárásaimnak egyáltalán nem felel, meg, vagyis az eszményeimnek. Nem is csúnya, valójában elég jellegtelen, tipikus eszkimó férfi, és az a helyzet, megmondom őszintén, mostanáig nem nagyon vettem tudomást az eszkimók, nemhogy az eszkimó férfiak létezéséről. Mint sokan mások, éltem a kis közép-kelet-európai életemet. Nem azon a területen dolgoztam, ahol az eszkimók képbe jöttek volna. Azt el tudtam volna képzelni, hogy egy franciához vagy egy angolhoz menjek feleségül, ám német vagy osztrák szóba se jöhetett, esetleg svéd vagy dán igen, spanyol, azt hiszem spanyol is, de a spanyol férfival csak csókolózni akartam, de hogy egy eszkimó?

Nem bírom a hideget, mindig túlfűtött lakásban éltem, elvált anyám, aki egyébként nem is keresett rosszul, folyton szorongott a számlák miatt, állandóan ezen veszekedett velem, szerinte egyáltalán nem kell, hogy egy lakásban ennyire meleg legyen, az ember környezete, az emberi szervezet éppen attól emberi, hogy jól tűri a hideget, éppen a hideghez való alkalmazkodás tette az embert emberré, de engem az effajta filozófiai vagy tudományos megközelítés sohasem izgatott, illetve az ilyesmivel nemigen lehetett levenni a lábamról, fáztam, és kész, most mit magyarázzam anyámnak, én éreztem, nem ő. Nem szeretem azokat, akik jobban tudják, hogy mások mit éreznek. Mindig megdöbbentett, amikor valaki elkezdte magyarázni nekem, hogy én voltaképpen mit érzek. Csodálkozom azon, hogy vannak, akik egyáltalán belevágnak egy ilyen vállalkozásba, hogy megmondják, valaki más mit érez, vagy mit gondol, mikor én magam is gyakran tanácstalan voltam az érzéseimmel kapcsolatban. Anyám tudós volt, vagy legalábbis valamilyen tudományos főmunkatárs, most mit magyarázzam neki, hogy lehet, hogy éppen attól fázom, hogy szerinte nem szabadna fáznom: a lényeg, hogy én és a hideg soha nem jöttünk ki jól egymással, emiatt állandóan túlöltöztem, nyáron is, és ebből különféle mulatságos bonyodalmak támadtak, de ez nem tartozik ide.

(Az írónőt játszó Bánfalvi Eszter az Írók Boltja kirakatában várja,

hogy a szerző csókja felébresszea 12 NŐ VOLTAM című könyv flashmobil-happeningjén)

Szerelmes lettem (abba) az eszkimóba. Majdhogynem mutogatni hozták el hozzánk, szóval valami delegáció volt, a szó is borzalmas, eszkimó delegáció, a régi világra emlékeztetett, és öltönybe voltak öltözve, ja igen, én tolmács voltam, ismét csak anyám akarata ellenére (mért kell az embernek állandóan közelharcot vívnia az anyjával?), aki szerint a tolmács meg a fordító nem csinál semmit, nem hoz létre semmit, csak mások gondolatait közvetíti. Úristen, mért jönnek mindig ezzel, kapásból meg tudnám cáfolni, de most nem megyek bele, hát minden közvetítés, minden, de minden „csak” közvetítés, nem tudják felfogni, éspedig Isten és a kozmosz között, az ember itt szinte alig játszik szerepet, egy icipici láncszem. Mindegy, nem vagyok vallásos, mégis el tudom képzelni, hogy van Isten, de ezt most nem magyarázom meg. Na és hogy mért nem választok magamnak valami „igazi” hivatást (mintha annak előmozdítása, hogy az emberek megértsék egymást, nem lenne igazi hivatás). Az ilyen hülyeségek felemlegetésében az sem zavarta, hogy már rég ötször annyit keresek, mint ő, és a fűtésszámlát évek óta, sőt, egy ideje az egész rezsit is én fizetem, beleértve a telefonszámlát, pedig ő beszél többet. Persze ez sem akadályozta meg abban, hogy állandóan fölhánytorgassa nekem, hogy én egy „melegházi növény” vagyok, és, hogy őt ez a „kényeskedés” már elvből is rettentően irritálja, és hogy harmincéves létemre már felnőhettem volna, mit élősködöm az ő nyakán (mondom: én tartom el!), és hogy mi van a férfiakkal, hogy egy sem akar feleségül venni egy ilyen csinos lányt (ha meghallom ezt a szót, „csinos”, már hányok). Franc akar bárkihez is feleségül menni, „csinos” meg végképp nem akarok lenni. Kurvának, úgy látszik, jó vagyok nekik, ezt szelídebben mondta, mivelhogy szerinte minden férfival túl hamar lefekszem. Ez sajnos nem volt igaz, nem tudom, miből jutott erre a következtetésre, az anyák állandóan azon törik a fejüket, hogy a lányuk hogyan teszi szét a lábát, az az igazság, hogy én elég nehezen szántam rá magam, ami nem valami modern dolog. Jó, egyetlenegyszer, mert nem volt más megoldás, éjjel hazahoztam egy férfit, aki hajnalban, négy órakor el is ment, anyám persze ott ólálkodott az előszobában, meg akarta nézni magának, neki úgy látszik ez az egy férfi is sok volt, és mindenféle tanácsokkal akart ellátni, hál’ isten elég volt az ő házasságára utalnom, hogy ezt gyorsan abbahagyja.

Az az igazság, hogy egyébként nagyon jóban vagyok anyámmal, tudom, hogy sok mindenben igaza van, de a szexuális életemről gőze sincs, egy anyának az ember mégse számol be arról (bármilyen kézenfekvő is volna), hogy mit és hogyan érzett és kivel, és néha az volt az érzésem (mondjuk, mikor belesett a fürdőszobába, mialatt tusoltam, és meglesett, pedig kértem, hogy ne!, mert gyűlöltem a régimódi megjegyzéseit, amiket a hasamra, a mellemre és a combomra tett, ezt sohasem tudta kihagyni, bár ezerszer kértem, hogy ne, hogy állandóan a saját korábbi állagához és méreteihez hasonlítgatta az én méreteimet, hogy amikor ő annyi idős volt, mint én stb.), az volt az érzésem, hogy egyszerűen halálosan féltékeny rám, és ez különösen zavart, hogy a saját anyám úgy bámulja a testemet (mi az, nem láttál még fehér embert?), na de amikor megkérdezte, hogy „megjött-e”, na ezzel tényleg ki tudott kergetni a világból.

       Félreértés ne essék, jóban vagyunk, sőt, nagyon sok mindenben (például politikai kérdésekben, vagy az öltözködés dolgaiban, főzésben) messzemenően egyetértünk, sőt, anyámat, akinek voltak alkalmi pasijai, szóval egyáltalán nem volt prűd, egyszer, valami menő szórakozóhelyen két pasi a nővéremnek nézte, és együtt akartak fölszedni minket sőt, részben fel is szedtek, mert anyám elment a magasabbal, aki nekem is jobban tetszett, de ő az anyámra hajtott, azt nem tudom, hogy történt-e köztük valami, anyám erről mélyen és szemérmesen hallgatott, vagy azt várta, hogy én kérdezzem meg, én viszont direkte nem kérdeztem meg, ebben van gyakorlatom, és ebben maradtunk.

Szóval anyám, ahogyan gyerekkoromban mondták, „jó fej” volt, és a bátyámat, akiről nem akarok most semmit mondani, mert nem érinti a lényeget, nagyon jól szerette, igaz, nem lakott velünk jó ideje, kiment, ahogy mondani szokás, és rendszeresen Svédországból telefonált, hajókon dolgozott, hatalmas, téglaszínű lapátkezei lettek, világjáró lett belőle, hát ezt sohasem gondoltam volna a könyvkukacról, szóval vele órákon át tudott telefonon beszélni – a bátyámnak az volt a módszere, hogy üresen álló stockholmi villák telefondrótjaira csatlakozott valahogy, felmászott a póznára, vitt magával egy telefont, azt rácsatlakoztatta, aztán órákon át beszéltek, télen, éjjel, el sem tudtam képzelni, hogy bírja azt a rémes hideget, kint a hóban, ez volt a szenvedélyük, a telefonbeszélgetés, már én szóltam rá, hogy hagyják abba, mert megfagy az a szerencsétlen Stockholmban.   (...)

(Az írónőt játszó Bánfalvi Eszter az Írók Boltja kirakatában írja a 12 NŐ VOLTAM című könyvet a bemutató flashmobil-happeningjén)

2.

Kuvageegai-nak nem volt technikája. A teljes neve egyébként Kuvageegai Asunguq, amit magyarra körülbelül így lehetne lefordítani: a madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját. A kanadai nagykövetségen Kuvageegai egy hét alatt elintézte a formaságokat, ott is adott össze bennünket a követségi tanácsos, anyámat is meghívtam, tanúnak, a másik tanú egy félig eszkimó félig francia hölgy volt. Anyám nagyon jól viselkedett, alig vágott pofákat, utána volt egy kis fogadás, mindenki rettentően örült, Kuvageegai elutazott, én pedig három hetet kértem tőle, amíg elrendezem itt a dolgaimat. Hát így állunk. Anyám lábujjhegyen jár körülöttem, mintha beteg volna a házban, én pedig ölbe ejtett kézzel ülök a szobámban, teljesen tehetetlenül.

Mit keresek én az örök hó és fagy hazájában, az eszkimók között? Nem, nem, biztosan elutazom, nem tudnék Kuvageegai nélkül élni, így érzem most, és ilyet férfival kapcsolatban soha nem éreztem még. Rémisztő és részegítő érzés. Beleugrani a szerelem szakadékába. A távolság is vonz, ez őrület. De hogy fogok élni ott a hidegben? Jó, nem leszünk mindig a sarkvidéken, Kuvageegai óraadó tanár az ottawai egyetemen, néha a bíróságokon is van dolga, de ragaszkodik hozzá, hogy az év egy jelentős részét az övéivel töltsük. Nem tudtam erre nemet mondani, mint ahogy nem mondtam volna nemet semmire, amit kért tőlem, de most itt ülök a szobámban, a holmijaim között és fogalmam sincs róla, hogy mit vigyek magammal.

         Tényleg azért születtem erre a földre, hogy kis eszkimókat hozzak a világra?

Hadd magyarázzam meg. Amikor beléptem Kuvageegai szobájába, na igen, tetszett a szeme, a szeme nagyon tetszett, az a finom metszés, a résnyi pillantás, és a hallgatása is tetszett, de különben egyáltalán nem tetszett nekem. Volt a járásában valami lomha. A feje kerek, mint egy gumilabda, a homloka alacsony, mintha be lenne horpadva, és sápadt, na és a haja… De erről már eleget beszéltem.

Amikor beléptem hozzá és nem hőköltem azonnal vissza a szobából, amely tele volt a tenger szagával, igen, talán a hó, a napfény és a tenger szaga, az a sós illat vonzott befelé, a haltetemek és rothadt kagylók illata, a tengerparti homoké, és ismered, ugye te is mikor csók közben, mert a csókra vágysz ugyan, vagy érdekel, milyen, de a hozzátartozó szagra nem, arra, hogy az ajkak összeérjenek, igen, hogy a nyelve csapkodni kezdjen a szádban és tapogatózni, arra a nyálkás, izmos, ellanyhuló, átforrósuló lucskos pillanatra vágysz, de nem a szájszagára, vagy a belei illatára, tehát egyszerűen elzárod az orrodat, nos, megpróbálkoztam ezzel, és egy darabig ment is, én forró voltam, Kuvageegai hűvös, de a végtelenségig mégsem zárhatja el az ember a szaglószervét, néha, kíváncsiságból beleszippantottam a levegőbe, és akkor, mert közben már újra lekapcsolta a villanyt, nem is tudom, mikor, nem, egyáltalán nem volt rafinált fickó Kuvageegai, szerintem ugyanolyan naiv volt, mint én, de itt történt valami köztünk, pedig nem tudok róla, hogy fóka, vagy hal lettem volna előző életemben, jól nyúlt hozzám, vagy inkább jól nézett meg magának, és jól hallgatott, jól szuszogott hallgatás közben, mikor valahogy a hóna alá szippantottam megcsapott a hónaljszaga, és ez minden eddigit fölülmúlt, hihetetlen szagorkán tárult fel, a távolból közeledő szaghurrikán, nevezzük mondjuk veríték- vagy izzadságszagnak, de semmire, egyáltalán semmire sem emlékeztetett ebből a műfajból, mégis iszonyúan otthonos volt (otthon próbáltam anyámból kiszedni, hogy lehetett-e valami köze apámnak az eszkimókhoz, de olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy rávágtam az ajtót), édes és egyben maró illat bukkant fel a kis csapzott hónaljszőrei közül, és furcsa, olajos tapintású nedvességet éreztem az orromon, amelyet úgy dugtam be a hónalja alá, már olyan mohón és kíváncsian, mint egy kis állat, amikor szopni akar, tolakodik az anyja emlőjéhez a lábai közé, és ekkor még nem is beszéltem az ágyékáról, ez már nem is szag volt, ez már valami más volt, nem is illat, ez már létélmény volt, sirályok rikoltoztak a fülemben, orr-orgazmusom volt, a bőre, ami síkosan fényleni kezdett az utcai neonfényben a gyűrött lepedőn valamilyen kékes illatot árasztott, elkezdtem színeket látni a Kuvageegai illatától, ami betemetett, maga alá temetett egészen, rám zuhant, pedig ő belém sem hatolt ezen az első éjszakán (a nászéjszakánkon igen, akkor már bátrabb volt, és azt mondta nekem, és én hittem neki, hogy szűz, mert az eszkimó férfiak, nem kapkodják el, nehezen „olvadnak”, mondta Sára, a barátnőm, nagyon találóan), csak egyszerűen, mint egy hatalmas leplet rám borította a testiségének tömör és orrbavágóan vadító illatát, azt hiszem, egyszerűen elájultam a végén, és úgy ocsúdtam fel, reggel, a hotelszobában, hogy azt sem tudtam, hol vagyok.

a könyv szerzői oldalához itt csatlakozhatsz:

https://www.facebook.com/pages/Forg%C3%A1ch-Andr%C3%A1s-12-n%C5%91-voltam/334667556679876?fref=ts

FORGÁCH ANDRÁS: 12 NŐ VOLTAM

Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…

Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...

Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…

Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…

Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…

Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi

karmikus szerelmével…

Hét – aki tud nemet mondani…

Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron

Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…

Tíz – akinek rendőr volt az apja…

Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se

vallja be, melyikük szülte…

Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…

"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.

Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."

a könyv szerzői oldalához itt csatlakozhatsz:

https://www.facebook.com/pages/Forg%C3%A1ch-Andr%C3%A1s-12-n%C5%91-voltam/334667556679876?fref=ts

A 12 NŐ VOLTAM című könyv a Kitakart Psyché sorozat egyik hajtása, az eddig megjelent 4 kötet 70 női szerzőjéből 3 álneves férfi, akik közül most elsőnek Forgách Andrást buktatjuk le a 12 NŐ VOLTAM című kötetében. A Kitakart Psyché sorozatkötetei: Szomjas oázis - antológia a női testről; Éjszakai Állatkert - antológia a női szexualitásról; Dzsungel a szívben - lányok és anyák antológiája; A szív kutyája - lányok és apák antológiája

"Úgy kezelt, legalábbis szóban, mintha fizetett kurva volnék, egy utolsó szajha.."

- részletek Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvéből.

(…) Nem tudom, mi vonzott Alekszejhez, aki lomha volt (a bankban nem volt lomha, ha beült párnázott székébe, gyors volt, mint a villám, óriás rubelkötegeket tudott átszámolni irtózatos biztonsággal percek alatt, minden pénzt odavittek hozzá a kollégái, néha valóságos rubelhegyek tornyosultak parányi asztalán), és ráadásul kövér, és nem lehettem biztos benne, hogy szeret, vagy hogy egyáltalán vonzódik-e a hozzám, inkább a fordítottját kellett hinnem, de ez akkoriban, valamilyen furcsa életfilozófiából, inkább megnyugtatott.

          A bankban ismerkedtünk össze, pontosabban akkor, amikor a mostohaapámtól kapott angol fontokat próbáltam meg nála beváltani. Egész Leningrádban nem volt egyetlen hely sem, ahol beváltották volna az angol fontot. Dollárt igen, nyugatnémet márkát igen, de angol fontot, valami titokzatos oknál fogva azokban az években nem akartak beváltani. Amikor elfogyott a pénzem, szakadatlanul jártam a város utcáit, míg egy külvárosi lakótelepen ráakadtam Alekszej bankjára. Kívülről olyan volt, mint egy közért, egy nagy, tizenöt emeletes monstrum földszintjén, a betonárkádok alatt, majdnem elmentem mellette, pedig tudtam a címet, mert az összes leningrádi bank címét kinéztem a rongyos helyi telefonkönyvből. Már csak kettő volt hátra. Alekszejé, és egy másik, valami gyártelepen, messze, kint a Néva torkolatánál, de oda nem mertem kimenni, mert a kollégiumból már három lányt megerőszakoltak az első hónapban, az érkezésünk után, este hét után, a nyílt utcán. A férfiak és matrózok csapatostul járták az utcákat, mondom, nem beszélve a környéken kiképzett palesztin harckocsizókról, a gyárnegyed pedig nagyon messze volt, és abban sem lehettem biztos, a rongyos telefonkönyvvel a kezemben, hogy még létezik-e az a bankfiók egyáltalán. Több matrózt kivégeztek ugyan a megerőszakolások miatt, de ez engem nem nyugtatott meg. Alekszej bankja volt az utolsó reményem. A havi százrubeles ösztöndíj nevetségesen kevés volt, nem volt elég semmire, a forintjaimat már mind beváltottam, fél év telt el, hozzá kellett nyúlnom az aranytartalékhoz, az angol fonthoz. Csak épp Leningrádban senkinek sem kellett. A kollégium portája körül őgyelgő pénzváltók is visszaadták. Egy orosz csoporttársamat küldtem oda hozzájuk, a vállát vonogatva jött vissza, de láttam a félelmet is a szemében. Nem tudom, hogy mit mondhattak neki.

Alekszej csak egy pillantást vetett a pénzre és azt mondta: jöjjön vissza pénteken, tizenhét óra negyvenöt perckor. Angol fontot csak pénteken váltunk be. De mért csak pénteken? kérdeztem tőle kétségbeesve. Angol fontot – mondta, minden egyes szót megnyomva Alekszej – csak pénteken váltunk be. Háromezer rubel lesz – tette hozzá, de olyan halkan, hogy alig értettem. A bankvezető, egy kopasz, szemüveges muki egy ideje már az ajtóban állt és figyelt bennünket. Kisiettem a bankból. Pénteken viszont, meglepő módon, minden ment, mint a karikacsapás. Amikor végül átadta a háromezer rubelt és már minden papírt aláírtam – legalább háromféle különböző színű papírt kellett aláírnom – Alekszej egy kis összehajtogatott cetlit csúsztatott elém. „Fél hét, Novocseszkij moszt”. Ekkor néztem meg magamnak először. Gyönyörű szürkéskék szemei voltak, teljesen sima, szakálltalan arca, mint egy lánynak, és húsos ajka. Szőke haja, mint a korán érő tavaszi búza. Olyan volt, mint egy nagy baba, párnás ujjai között eltűntek a pénzjegyek, ahogy számolta őket, ajkait finoman mozgatva.

Sose tudtam, mi baja van. Azon kívül, hogy az utcán még vaksötétben is tartanom kellett a három lépés távolságot. Egyetlenegyszer csókolt meg nyilvános helyen, tizenegy után, egy vibráló neonlámpától tizenöt lépésre, egy mogyoróbokor mögött. Nos, ezt nem nevezném valami hatalmas kalandnak, de nem is ez vonzott benne annyira. Alekszej ugyanis tudott rólam valamit, amit más halandók nem. Nem tudom, mijével tudta, és hogyan jött rá, amikor a bankban az üveg mögül ránéztem könyörgő tekintettel, némán, kétségbeesve. Elég az hozzá, hogy Alekszej, abban a cserzősav- és hagymás savanyúkáposzta-szagú szobaszögletben, ahol az ágya állt, úgy tudott hozzám nyúlni, mikor végre odáig jutottunk, úgy tudott hozzányúlni a fenekemhez, hogy vakon zuhanni kezdtem valami vulkán belsejében. De amíg eljutottunk odáig!

Sose tudtam, mi baja van. Mindig volt baja, sose mosolyodott el, ha megpillantott: a szemével utasítgatott az utcán, és ha végre, mondjuk az egyetlen kocsmában, ahol ismerték, le tudtunk ülni egy asztalhoz, és valami borzalmasan erős pálinkát döntöttünk magunkba a büdös káposzta és olajos uborka mellé, akkor azonnal veszekedni kezdett velem. Félhangosan vakkantgatta a szavakat, azt állította, hogy elkéstem (nem volt igaz), azt mondta, hogy direkt csúnyán öltöztem fel a tiszteletére, hogy annyira lenézem, hogy a legrosszabb cipőmet, a legocsmányabb színű szoknyámat vettem föl, hogy szándékosan nem mostam hajat (ez sem volt igaz, általában semmi nem volt igaz abból, amit ilyenkor a fejemhez vágott), és az volt az érdekes, hogy bár kezdetben próbáltam kivédeni a szemrehányásait, később rájöttem, hogy Alekszejt nem érdeklik a válaszaim. Leültünk, és mondani kezdte. Az albérletében némán kellett mozognunk, hajnali három és reggel félhét között, olyan némán, mint a halaknak, a csöndes, mély, hideg vizekben, megtanultam vele némán szeretkezni és némán élvezni, ami különleges élmény volt, mert addig mindig halkan sikkangattam, ha eljutottunk odáig, vagy bátorítóan szuszogtam a fiúk fülébe, de most némának kellett lennem, olyan némának, mint az Északi tenger legmélye, és ez a teljes némaság csak fokozta a kéjt. Alekszejnél egyetlen családi kép volt kitéve, pontosabban kettő: ő az anyjával, három és fél évesen az apja temetésén, és az apja, egyenruhában, valahol a fronton: az apja szemüveges, karcsú mérnöktiszt volt, mosolygós, és nem is hasonlított a fiára, azt gyanítottam, hogy nem ez volt az igazi apja, de ezt sohasem mertem tőle megkérdezni. Az anyjaról sem mertem kérdezni semmit, mert amikor egyszer az ujjammal rámutattam a képre Alekszej egyszerűen rávert az ujjamra, olyan erővel, hogy majdnem felsikoltottam, de addigra már nagyon belém idegződött a csönd, csak némán sírva fakadtam, ömlöttek a könnyeim, és Alekszej azután, miután egy darabig az ágy sarkába húzódva duzzogott (ő, még ő duzzogott!) egy simogatásával megvigasztalt.

Hihetetlenül, elképzelhetetlenül gyöngéd és bársonyos kezei voltak. A két keze, mit mondjak erről, amellyel a bankban a pénzt számolta egy utcai bűvész gyorsaságával, a másodperc töredékrésze alatt küldött újabb és újabb impulzusokat testem legkülönbözőbb égtájai felé. És ismertek a kezei, jobban ismerték a testemet, mint a tükröm, vagy az anyám.

A bűzös kocsmákban, miközben hányingerrel küszködve döntöttem magamba a sorra odahozott vodkákat – nem tudom, Alekszej miért ragaszkodott ehhez a rituáléhoz, ez valami borzalmas orosz szokás, kezdetben, az első három alkalommal még érdekes volt, és romantikus, később már sokkal könnyebb, de megszokni sohasem szokta meg a szervezetem – miközben folyamatosan belénk akadtak a vécé és az utca között tántorgó büdös kuncsaftok, és a vécéből az arcunkba áradt a vizelet és hányás és a tisztítószerek összetéveszthetetlenül émelyítő illata – Alekszej nem tett egyebet, minthogy vadul kötözködött velem. Ez a hibátlanul udvarias gentleman, sokszor láttam, másokkal hogyan viselkedik, néha meg is lestem, amikor hazaindult a bankból, és nem tudta, hogy követem, az anyuka kedvence, aki mindenkivel aranyos – azt se tudtam, mi van az anyjával, biztosan nem Leningrádban élt, Alekszej valamilyen címre időnként pénzt küldött, ezt elmondta, amikor megkérdeztem, hogy tisztes fizetése ellenére miért él ilyen borzalmas helyen, tartozások, felelte, de ennél többet nem árult el. Csoda volt, hogy még erre a kérdésemre is válaszolt. Egyébként úgy kezelt, legalábbis szóban, mintha fizetett kurva volnék, egy utolsó szajha. Amikor a kocsmában leültünk, volt, hogy egy olyan asztalhoz, ami körül már heten-nyolcan ültek, először annyira képtelen dolgokat vágott a fejemhez minden előzmény nélkül, hogy nevetnem kellett. Kezdetben még válaszolgattam is, halkan, de határozottan, csodálkozva, meghökkenve, sőt, meg is sértődve olykor, de később rájöttem, hogy Alekszej egyáltalán nem kíváncsi a válaszaimra.

Tyipjér, mondta, most pedig számolunk. És számolt. Hogy hogy nézek ki. Hogy koszos a körmöm. Hogy büdös a szám. Hogy megint késtem. Hogy nem lehet rám számítani. Hogy miattam lett hazaáruló. Hogy nem tud aludni, mert arra gondol, hogy becsaptam. Hogy nem is szeretem. Hogy csak érdekből vagyok vele. Hogy egy utolsó kurva vagyok. Hogy én vittem őt a romlásba. Ilyenek vagytok ti mind, mondja, ilyenek vagytok. Ez a visszatérő refrénje a monológjainak. És aztán van egy pillanat, nem tudom, melyik pillanat ez, mert már zsibbadt vagyok a szesztől, és arra gondolok, hogy nem mehet így tovább, mert két vizsgán megbuktam, már nem is készülök vizsgákra, alig járok előadásokra, a szemem alatt fekete karikák, a kollégiumban összesúgnak a hátam mögött, két figyelmeztetést kaptam már a rektori hivatalból, és tudnivaló, hogy a harmadik figyelmeztetés kicsapással jár, és azt itt nagyon komolyan veszik, akkor hazamehetek diploma nélkül, amire gondolni sem mertem, mert a diplomata mostohaapám akkor biztosan megöl, de ebben a pillanatban, amikor erre gondolok, miközben Alekszej, nem tudni, milyen titokzatos parancsnak engedelmeskedve elátkoz és szitkokat szór rám, fölránt az asztal mellől, megragadja a csuklómat és vonszolni kezd a leningrádi utcán, most egyáltalán nem törődve azzal, hogy megláthatnak, igaz, már a fejembe szállt a szesz, és olyan vagyok, mint egy helyi lakos, a retikülöm szíja is elszakadt, és a gyéren megvilágított alkonyi utcákon egészen az albérletéig vonszol így némán, én botladozva követem, tűsarkúmmal a kezemben, valami, nem tudom, mi, úgy látszik arra vágyik bennem, hogy rám öntse a szavaknak ezt a mocskos zuhatagát, arra, hogy kiszakadjak a rendből, hogy (…)

- folytatás a 12 NŐ VOLTAM című könyv Alexej című fejezetében...

12 NŐ VOLTAM

Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…

Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...

Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…

Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…

Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…

Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi karmikus szerelmével…

Hét – aki tud nemet mondani…

Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron

Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…

Tíz – akinek rendőr volt az apja…

Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se vallja be melyikük szülte…

Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…

(könyvbemutató flashmobil-happening az Írók boltjában:

Bánfalvi Eszter az ablakra skribál és meditál egy cigivel a szájában, eközben

Forgách András felolvas a 12 NŐ VOLTAM című könyvből.)

"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.

Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."

Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvét

bemutatták az ATV-ben, a KÖNYVJELZŐBEN.

Ungvári Tamás beszélget a szerzővel.

INFORMATÍV, SZÓRAKOZTATÓ ÉS TANULSÁGOS!... KATT A LINKRE!

http://www.atv.hu/videok/video-20131106-konyvjelzo-2013-11-03

  részlet

Forgách András 12 NŐ VOLTAM

című könyv Z. fejezetéből

Sergei Vinogradov, Igraet -1914

Inci persze túl sokat ivott azon az estén, kiment hányni, és aztán egyszer csak szürke arccal elaludt, Z. vállára hajtva a fejét. Addigra már gyertyákat gyújtottunk, nem tudom, kinek az ötlete volt, valami zenét is föltettünk, és Z. arról kezdett nekem beszélni, hogy elmegy Indonéziába, mert kapott egy egészen különleges ajánlatot, egy hegyi faluban fog dolgozni, távol a civilizációtól, és már el is kezdte a hegymászó-tanfolyamot, csoportokat fog vezetni, egyszerűen nem tudott ellenállni annak, hogy megint valami újba ne fogjon. Melléültem a kanapéra, Inci feje lecsúszott Z. válláról, hátrahanyatlott, Z. pedig előbb felállt, gondosan lefektette és betakargatta Incit, aztán visszaült a kanapéra és felém fordult, kicsit párás, domború szemekkel, mint aki minden figyelmét nekem akarja szentelni. De én nem megyek veled Indonéziába, mondtam neki váratlanul, amire Z. döbbent arckifejezést vágott. Ezt akartam. Tudom, hogy csak miattam jársz ide már 7 éve, tudom, hogy abban a pillanatban, ott a kapuban, amikor megkérdezted tőlem, hogy merre van a 14/c, belém szerettél, folytattam, rezzenéstelenül. Z. hallgatott, fürkészően nézett az összehúzott ibolyakék szemével, szinte megsajnáltam. Nincs igazam?

               Nem válaszolt, csak lassan felém hajolt, megcsapott az enyhe szájszaga, elvégre húsz évvel öregebb volt nálam, reszketni kezdett az ajka, és én, ebben a kíméletlenül lassú pillanatban éreztem ahogyan zsibongani kezd a testem, a testemben valami fájdalmasan áramlani kezd. Z. tulajdonképpen várt valamire, azoknak a férfiaknak a magabiztosságával, akik ellenállhatatlannak hiszik magukat. A jobb keze még mindig Inci combján nyugodott, mintegy megtámaszkodott Inci testén, és én, abban a szent pillanatban tudtam, hogy csak azért hatolt át anyámon és a belőle sarjadt két nővéremen, csak azért az egyért, hogy egyszer elérjen az én sovány nyakamig, kicsit szétálló melleimhez, és a hasamhoz, és a combomhoz, és a számhoz. Z. egészen közel járt már hozzá, hogy megcsókoljon, és tudtam, hogy ha ez megtörténik, márpedig meg kell történnie, akkor bármi megtörténhet, és minden meg is történt velem, abban szent pillanatban, az egész életem megtörtént, kár lett volna elrontani. Reszkettem a boldogságtól.

                  De kitértem Z. csókja elől. Egy hang nélkül fölkeltem a kanapéról, bementem a szobámba, egy hátizsákba bedobtam pár holmit, aztán vissza se néztem rá, ehelyett csöndben kiléptem a lépcsőházba, és köszönés nélkül behúztam magam után az ajtót.

12 NŐ VOLTAM

Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…

Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...

Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…

Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…

Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…

Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi karmikus szerelmével…

Hét – aki tud nemet mondani…

Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron

Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…

Tíz – akinek rendőr volt az apja…

Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se vallja be melyikük szülte…

Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…

"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.

Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."

Itt lehet csatlakozni a könyv oldalához:

https://www.facebook.com/pages/Forg%C3%A1ch-Andr%C3%A1s-12-n%C5%91-voltam/334667556679876?fref=ts

és itt jutsz hozzá a neten:

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgach_Andras_12_no_voltam&id=124225&type=22

Megtudhatjátok  Kari Györgytől,

aki a VADNYUGATON flangál JÓZSEF ATTILÁVAL

és Károlyi Mihállyal, Parti Nagy Lajos meséjében.

A KÖLTÉSZET NAPJA ALKALMÁBÓL!

VIDEJÓ! KATT A LINKRE: http://www.noltv.hu/video/4921.html

OSZD MEG ÉS SOKASODSZ!

"John Lennon megölésének éjszakáján nem voltam képes elfújni a gyertyát elalvás előtt, az meg féloldalasan megolvadt, és lebukfencezett a polcról. Füstszagra ébredtem, na meg arra, hogy lángokban áll a bőröndöm, minden, Magyarországról elszármazott holmimmal egyetemben. Sikoltozó, eszeveszetten kalapáló szívvel agyabugyáltam a tüzet, míg sikerült teljesen agyon nem csapnom, és a soha meg nem tapasztalt, leplombált vaksötét ránk nem borult, mintha kioltották volna a szemünk világát, akár az orosz kőfaragókét a Rubljov-filmben." - Forgács Zsuzsa Bruria története

Én istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem - Rutkai Bori festménye

"Bajban voltam, nagy bajban. Bori külön lakásban akart lakni, de egy ágyban akart aludni velem éjszakánként, mert így szokta meg gyerekkorában a három tesójával az egy helyiséges konyhalakásban, amiben született és felnőtt Szombathelyen. Ő attól tudta magát biztonságban érezni, ha a nagy behemót testembe fúrhatta magát éjszakánként, ahogy annyi éven át a nővérébe és öccsébe bújt. Én viszont egy lakásban akartam lakni, mert nekem meg a lelkére volt szükségem, a finom, mindentudó kisugárzására, de külön ágyban szerettem volna aludni, hogy kedvemre vergődhessek egyedül. Ő arra hivatkozott, hogy napközben neki szüksége van az intimitásra a festéshez, és ha én ott lábatlankodom a 28 négyzetméterünkön, akkor ő nem tudja elkészíteni élete értelmének és szerelmének, Kadhafinak a portrésorozatát, mely elmesélné a kis zöld könyves forradalmár-ezredes földre szállásának és hatalomra kerülésének hiteles történetét, ahogy Gábriel arkangyal kíséretében naponta megjelenik Bori fejében.

Dühösen bevágtam a paradicsomos húsgombócos tésztakonzervet, és szó nélkül elhúztam a 23. utcába a Squat színházba a Mr. Dead és Mrs. Free előadására, és amikor Halász Petya épp leugrott a katonai dzsipről, hogy betörjön a színpadra az utcáról a kirakatüvegen át, én durcásan az Eörsi Pisti fülébe súgtam, hogy kénytelen leszek a háromméteres kirakati óriáscsecsemő ölében aludni a meleg gyapjúpelenkája alatt aznap éjjel, mert… de a Pisti ezen a ponton lepisszegett, hogy egyet se aggódjak, amíg őt látom. És lőn, Pisti eltűnt, mint a kámfor, majd alig fél órával az előadás vége után újra felbukkant a frissen beszerzett piros kockás, steppelt takaróval a hóna alatt, amit az éjszaka is nyitva tartó Üdvhadseregnél vásárolt. Hát, ha valamihez értett a Pisti, az bizony a mézes, gyömbéres sült oldalas, a fokhagymás, mentás hordós szalonna, a ribizlis töpörtyűk, a füstölt marhaszegy, a pirított lenmagos libazsír, a gyulai kolbász, az aszalt szilvás marhanyelv, a disznókörmös disznósajt, eszméletvesztést okozó szilvapálinkák és lekvárok, Ginsberg, Kerouac, Majakovszkij és a meleg takarók. Ebben nem lehetett őt überelni.

Diadalmasan tértem haza Borihoz a pokróccal, aki erre savanyú képpel közölte, hogy eddig ugyan nem említette, de már napok óta vár rám egy kis luk a 181-es utcában, Manhattan túlsó felén, az északi csücsökben, ahol felszabadult számomra egy hely, egy óriási, Hudson-parti lakásban. Ám miközben telefonálni mentem a sarokra, a subway megállójához, hogy megbeszéljem az átköltözésem részleteit, Bori sem maradt rest, és betekerte magát a gyönyörű, vadonatúj piros kockás takarómba, majd alvást színlelt. Én persze csapkodtam, kiabáltam, dühöngtem, durcásan átkozódva bepakoltam a leégett bőröndömbe mindent, ami még megmaradt a vackaimból, de titokban, lelkem legmélyén nem tudtam nem csodálni Borit a gyönyörű kockás takarómba tekeredve, miként Hófehérke, Szűz Mária és az összes kisszentek. Igen, tudtam, hogy valójában nekem kellene megfestenem őt, ebben a gyönyörű takaróban, amint épp alvást színlel vagy azért, hogy mégse menjek el, és mellébújjak, és vele aludjak a takaró alatt, vagy azért, hogy elmenjek, de a takaró nélkül, és naponta visszajárjak ellenőrizni, hogy megvan-e még…"

katt a teljes szövegre itt:

http://magyarnarancs.hu/kultura/babilon-vizeinel-guggoltunk-es-sirtunk-83115

"Először rettenetesen kényeztetett, finom ételekkel etetett és különleges borokkal itatott, miközben persze olasz módra ágyasának használt. Mivel Benvenuto mester szeretett hetekig megállás nélkül dolgozni, előfordult, hogy egyvégtében hosszú nappalokat és éjszakákat kellett mozdulatlanul pózolnom, amit csak egy-egy támadással szakított meg, mikor éhesen rám vetette magát." - részlet Drozdik Orsolya: Katherina vallomásai című szövegéből - Szomjas oázis, antológia a női testről.

 

„– Nincs rád szükségem! – ordítottam neki az első veszekedésünkkor, amikor számon kérte, hogy néhány napig nem tartózkodtam otthon. – Te akartál velem élni, de csak a terhemre vagy!” - Kiss Judit Ágnes Én, kép, zavar,  mely megjelent a SZOMJAS OÁZIS című antológiában a női testről.