HTML doboz

egészkicsicsoportképalexandrasarokIMG_5932.jpgágnesfestőálványapácaszöveghezférfiszopránnőitenor.jpg

minden, amit csak a nők tudnak...

NŐ KULT MANIFESTO Könyvek, novellák, filmek, irodalmi műsorok, cikkek és reakciók a test-lélek-szellem triászról, ahogy azt a nők látják... ........................................

Szomjas oázis - antológia a női testről

Bejegyzések

A SZÍV KUTYÁJA - DZSUNGEL A SZÍVBEN - lányok és apák, lányok és anyák antológiája

kékduplareklám.JPGvégső front borító apás.JPG

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2010/10/25/mirol_szol_a_dzsungel_a_szivben_es_a_sziv_kutyaja_3

Lovas Ildikó író, Tóth Krisztina költő, író, üveges, Babarczy Eszter író, Karafiáth Orsolya költő író, kempművész, Kiss Judit Ágnes költő, író, lovász, Szemethy Orsolya grafikus, író, Forgács Zsuzsa Bruria, író, filmes-síznházas, anyaszerkesztő, Ladik Katalin, költő író, performer, Kiss Noémi, író, irodalmár, Bárdos Deák Ágnes énekes, író, performer, Gordon Agáta, költő, író

BDKképoldalra.jpgGordonAgata.jpglovasildikó.jpgTothKrisztina szabojjudit.jpgbabarczy2kicsi.jpgKarafiathOrsi  Sioréti Gábor narancs.jpgkisjuditágneskisebb.jpgSzemethyorsikicsi.jpgforgacskicsi.jpgLadik Katalin-Rubinsteinkicsi.jpgkissnoémigrafitiscsoszógabriellakicsi.jpg

Utolsó kommentek

A szív kutyája, Dzsungel a szívben, Szomjas oázis, Éjszakai állatkert - a Kitakart Psyché sorozat könyvei....

kékduplareklámkicsnyítve.jpgvégsőapásoldalra.jpganyak-cim-colorOLDALDOBOZBA.jpg

"HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY?" - Házi Eszter

2012.06.10. 12:08 oázis

 

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749


 


Házi Eszter

Hogyan lettem nagylány?


Apánk nagyon szigorú ember volt. Egyedüli gyermeke lévén, tudom, furcsa ezt így mondani: Apánk, de másként nem tudom. Apánk csak többes számban létezett. Ennek okait nem részletezném. Apánk nagy szigorúsága persze nem a szokott módon nyilvánult meg. Például nem osztogatott nyakleveseket. Nem üvöltözött ellilult fejjel, reszkető szürke szájjal, ha déli harangszóra nem állt a keményített hófehér damaszton tűzforró és aranysárga zsírkarikás jérceleves, mellette porcelántálon a párolgó főtt zöldségek, csigatészta meg a marhahús, az ecetes torma, etc. Az ellenőrzőmet például, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, minden további nélkül aláfirkantotta. Hoci, mondta, ide vele, s már dobta is vissza azontag. Mert hogy nagy-nagy szigorúságát Apánk a végtelen szelídsége mögé rejtette. Zord és szófukar természetét viccek, tréfa, bolondozás mögé rejtette – mint mikor valaki titokban sírja el könnyeit, úgy volt ő szigorú. Pedig a jóég a megmondhatója, szigorú volt. Bátyáimmal – nem voltak, nincsenek, és nem is lesznek – mindig halkan, de határozottan beszélt. Aztán egycsapásra mindez megváltozott.

Bonyolítja (differenciálja) a helyzetet továbbá, hogy Apánk rendőr volt, azaz köztéri, utcai rendőr  – egyébként rendőrnek sem volt szigorú, sőt, engedékeny volt, ha lehetett, ha tehette, sajnos nem mindig lehetett, nem mindig tehette. Hisz nem egyedül rótta az utcákat, soha nem fogadott el csúszópénzt, és a társának csúsztatott pénzek felét, mint később mesélte, a társa gyakran rátukmálta, kénytelen volt megfelezni vele a kapott pénzeket ez az áldott jó lélek, hogy amaz ne orroljon meg rá. És ha egy országúti prostival félrementek – mesélte –, hogy természetben szedjék be, ami a rendfönntartásért jár (így mondta, ö-vel, rendfönntartás, ebben nem ismert bocsánatot), akkor se tehette meg a mi szegény, szigorú Apánk, hogy ne tegye meg, amit meg kellett tennie. Nem lóghatott ki a sorból szegény, szigorú Apánk.



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De mint ahogyan én a rendszerváltással egy ütemre léptem a változás korába, s lettem örökre Nagylány (attól fogva csak így hívtak otthon, útáltam, nem hallgattam rá, de nem hagyták abba mégse), így volt ezzel Apánk is. Azon a napon ő is megváltozott, nem csak én. Együtt változtunk meg. És ezt kellene most elmesélnem. Mielőtt bárki félreértené, neki nem nőtt, dudorodott melle a kék iskolaköpeny alatt, nem erősödtek meg aranyszín pihéi az öle fölött, ő nem így változott meg. Hanem a maga módján. Kezdem az elején.

Abban az időben kötelező volt énekelni az utcán.


Megjegyzendő: ez még
azelőtt volt. Apánknak egyébként nem volt jó hallása, botfüle volt, de ezt nem árulta el senkinek, úgy őrizte a maga botfülét (ez nem botfül, ez gumibotfül, mondta néha, nagy mutatóujját előre-hátra mozgatva fenyegetően, cinkosan, játékos kacajjal, melynek végét úgy harapta el, hogy onnantól fogva minekünk se volt szabad nevetnünk), a zenei képességnek ezt a, hogy is nevezzem, hiányát, mint valamilyen titokzatos képességet – így voltam ellenálló, mondta utóbb, ellenálltam annak, hogy tehetséges legyek valamiben, amivel csak kiszolgáltam volna a rencert (így mondta, c-vel, lásd fönt, játszi kacajjal, lásd fönt). Kis hangvillával járta az utcákat, az volt a dolga, hogy a magas C-t ellenőrizze. Tehát nem egyszerűen az éneklés volt a reszortja, hogy mindenki énekeljen, hanem egy sokkal nehezebb és kacifántosabb dolog: a magas cé. A magas C titkát – mondta néha nekem esténként a gázkonvektor duruzsolása mellett, kezében üveg Borsodival, miközben lehalkítva ment az Inter-Milán (ha kérdeztem, ő mindig azt mondta, Inter–Milán, lásd fönt, s csak utóbb jöttem rá, hogy csúfolt vele, mert olyan kedvesen mondta, de hogy lehet, hogy mindig az Inter-Milán megy? kérdeztem tőle, ez már csak a világ rendje, felelte lágyan, szinte dorombolva, és csókot küldött felém, és keményen meghúzta a sörösüveget) –, a magas C titkát csak kevesen tudják. Pokoli nehéz kicsalni belőlük. Pedig bennük rejlik, ha eltitkolják is, vagy szeretnék eltitkolni. Akkor még nem értettem ezeket a szavait, s később sem. Ahol ő járt, dalolt az utca, s ha hátrafordult, zengett. S ha piciny hangvilláját a füle mögötti dudorhoz nyomta egy szabályos A-hang kedvéért, az arca valósággal átszellemült. Akkor elnémult mindenki, még a madarak is.



Engem akkor vett észre, amikor őt már senki. Kis duciból sudár termetű leány lettem – egy este (akkor már nagy tüntetések voltak a városban) elővett. Lányom, mondta, ezt most nem nekem kéne elmondanom neked, hanem anyádnak. Anyád azonban – és itt Apánk egy könnycseppet dörgölt ki a szeméből – mint tudod, már nem lehet velünk. És ez igaz volt, ezt eddig nem mondtam, nem mertem mondani, sokáig hazudtunk a külvilágnak is, együtt, mindenkinek, a boltban, a tanácsban, az iskolában. Apánk kioktatott: az iskolában mondd azt, hogy csak elutazott egy időre, mondjuk fél évre, szanatóriumba, a szüleihez, vidékre, ne mondd nekik, hogy elhagyott minket. Igen, amikor anyám megszökött, és életjelt sem adott magáról többé, szinte összezárt minket az ő hiánya. Kivel szökött meg? – kérdeztem Apánkat néha, amikor már meg mertem kérdezni. Nem válaszolt rögtön. Aztán rám nézett, szigorúan. Apánk nagyon szigorú ember volt. Egy sírásóval, felelte zordan. Egy transzvesztita sírásóval, tette hozzá. És mint utóbb megtudtam, ez igaz volt. De nem erről akarok beszélni.


Egy szép vasárnapon, kiöltözve mentünk hárman az utcán, Apánk, édesanyám – ki akkor még nem ment el (értelemszerűen) – és én. Akkor még piciny voltam, mindenki megcsodált, a pozsgás pofimért, ki arra járt, és sudár anyámat is, ki Apánkba karolt, ki ezt csak akkor hagyta, ha nem volt szolgálatban, hanem ilyenkor ünneplőjét fölvette és nemlétező bajuszát megpödörintve, ránk nézve szólt: Akkor ma nem énekeltetek. Ez volt az igazi ünnep. De meglehet – s erről nem tehetett a mi drága, szigorú Apánk –, a harmadik utcasarkon már igencsak viszketett a torka, és előkerült a hangvilla is a zsebéből, ha meglátott mondjuk egy suhancot (huligánt, mondta szigorú Apánk), ahogyan nyeglén a falhoz támaszkodva balkezével, egy csinos, mosolygós lánynak udvarolt, vagy egy családapát, aki láthatóan a templomból jött ki három gyerekével és anyósával – ilyenkor rájött valami, lépéseit meggyorsította (otthagyott minket) és rászólt a suhancra (családapára): énekelj! S Apánk tekintélye még egyenruha nélkül is átütött (az én hűséges szívem, mondta este Apánk, átvérzi a civilruhát is), és a suhanc leengedte a falat támasztó balkezét, majdhogynem vigyázzba állt és egy hang sem jött ki a torkán. Segítsek? – mondta ilyenkor a mi szigorú Apánk, hangvilláját fölemelve: A bajai legénynek nincs párja? – kérdezte, s a suhanc megrázta a fejét, akkor valami egyszerűbbet, mondta Apánk engedékenyen. A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda. A fiú ekkor akadozva énekelni kezdett, Apánk nagyon jóindulatúan meg-megsegítette a szöveggel, a lány lehajtotta a fejét – Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda – Megy ez! rikkantotta Apánk – Ha megázik is a bunda, mégis bunda a bunda! Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda! Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda!



Nem mertem anyámra nézni, csak éreztem, ahogyan szorítja, egyre erősebben szorítja a kezemet, amíg teljesen ellilultak az ujjaim – felszisszentem a fájdalomtól, akkor keményen tarkón csapott, hogy hallgassak, de legalább elengedte a kezemet.


Aztán Apánk a templomból kilépő családapát fogta el legközelebb – anyám holtsápadtra válva állt ott, de Apánk úgy tett, mint aki nem lát, nem hall semmit. Ha egyszer elkezdte a mi szigorú Apánk, nehéz volt abbahagynia, elragadta a szenvedély. Egyszer felszállt egy autóbuszra és egy egész focicsapatot megénekeltetett. Vagyis a centerhalfot. Ki a centerhalf? – kérdezte Apánk. Szolgálatba helyeztem magam – súgta nekem oda, mert azt hitte (sejtelmem sincs miért), hogy nekem tetszik, amit csinál. Anyámra, tudta jól, nem számíthat ebben. A családapánál már komolyabb dallal próbálkozott. Ha ők nem kezdeményeznek, magyarázta otthon, a konyhában, miközben anyám melegvizes szivaccsal mosta a lábát, akkor kezdeményezek én. Az emberekben sokkal több a lehetőség, értitek, mint azt ti gondolnátok. És nyájasan nézett ránk, a mi szigorú Apánk. A csitári hegyek alatt? – kérdezte a férfit, aki nagy megkönnyebbülésünkre egy szóra gyönyörűen elénekelte, a fiai büszkén néztek föl rá, csak anyósa pislogott riadtan, Apánk szeméből két könnycsepp is kigördült a hallatán.


Utána vágni lehetett a csöndet a padon, hol végre leültünk, a Margit-szigeten, kezemben rózsaszín vattacukor, anyám inkább rosszullétet mímelt, nem is kellett nagyon mímelnie, csak Apánk ne kapjon kedvet ahhoz, hogy megénekeltesse a vattacukorárust. Aztán egy szép napon (lásd fönt), anyám eltűnt (lásd fönt).



S most Apánk elővett a konyhában, látván, hogy fele se tréfa, s lányból mirnix-dirnix nagylány leszek.


Vigyázz, lányom, mondta, vigyázz.


Ez minden?, gondoltam akkor, de csak néztem rá.

Vigyázz – mondta, de inkább motyogta, mert akkorra már az érces hangja, a lapátkeze, az a savanyú, pinceszagú lehelete, a durva beszéde, melyet a mi szigorú Apánk szelíd szóvirágokkal leplezett, mind-mind áldozatul estek a változásnak, amely, mint mondtam, velem párhuzamosan ment végbe rajta s benne s kívüle, először szinte észrevétlenül. Ahogy virágoztam ki, ő ment össze. Effektíve. Egyre kisebb lett, már-már – s még hol volt az érettségi! – a gyerekemmé nőtte le magát: egy szép napon ráláttam a feje búbjára, amit már nem takart el a csinos tányérsapka, mert idő előtt nyugdíjazták, mintha felülről látnám a napot, úgy éreztem először, s beleszédültem a gondolatba: rossz szokása volt, hogy vakarta a fejét, és pár kósza hajszál alatt véres sebekre láttam a koponyáján, kiabáltam rá, hogy hagyd abba!, de Apánk nem hagyta abba, szegény, s végül, amikor az első nagy házibulit rendeztem otthon, amihez már nem kellett az engedélye, és az egyik fiú rosszkor nyitott be a konyhába, ahol a sufniban motozott valami, és a lány, akit a fiú húzott magával, fölsikoltott, odasiettem. Ne félj, nem harap! – mondtam nekik –, csak rájuk morgott, különben nagyon szelíd volt Apánk, a nagy-nagy szigorúsága mögött, mint mondtam, mert rajtakapták, amint a vackán elfészkelődött. Hogy megnyugtassam őket, odamentem Apánkhoz, megvakartam a füle tövét, Apánk nagyon jól tűrte, aztán a hasát simogattam, de ez nem annyira tetszett a lánynak, affekta majom volt, mert egy Undorító! felkiáltással kiment a konyhából, a fiú viszont megbabonázva nézte Apánkat, ahogyan átadja magát hosszú ujjaim bizsergető dögönyözésének, és onnantól fogva egészen más szemmel nézett rám.


Együtt sétáltattuk Apánkat, mert a fiú egészen belebondult Apánk csillogó barna gombszemébe, értelmes pofájába, és a fejébe vette, hogy megtanítja rendesen az utcán közlekedni, ami nem nagyon ment kezdetben a mi szigorú Apánknak, kemény ráncigálásra volt szükség, hogy megálljon a pirosnál, s hogy a parkban, hol szabadjára engedtük, egyetlen füttyszóra visszafusson hozzánk.



Csak néha-néha volt, különösen estefelé, megállt a járdán, az istennek sem akart továbbjönni, és énekelni kezdett. Nem volt ez szép éneklés, inkább vonítás volt, az emberek akik elhaladtak mellettünk, furcsán néztek ránk, de ilyenkor nem segített semmi, se fenyegetés, se az, ha rácsaptam néhányszor a pórázzal a fenekére: ő énekelt, és a barátom esküdött rá, hogy kihallotta két vonyítás között a bunda szót, de én azt állítottam, hogy csak a füle csöngött, mert a mi szigorú Apánk nem tud beszélni. Ilyenkor rám emelte hűséges kutyatekintetét, de nem tudtam, szemrehányóan-e vagy épp ellenkezőleg, hálásan, és aztán ügetett velünk tovább, mint a többi utcai kutyák, a mi drága, szigorú Apánk.


Hát így lettem nagylány.

 

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/04/27/ANYADNAK_RENDULETLENUL/

 

Miről szól a Dzsungel a szívben és

A szív kutyája?

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2010/10/25/mirol_szol_a_dzsungel_a_szivben_es_a_sziv_kutyaja_3

 

A szív kutyája - Dzsungel a szívben:

Szerzők fotói:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

 

Szomjas nők dedikálnak a Vörösmarty téren


 A SZÍVKUTYÁJA TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

 

DZSUNGEL A SZÍVBEN TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

 

HAJÓS ANDRÁS FELTÁMADT! GYŐZTEK A DEFIBRILLÁTOROK

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/04/30/Hajos_Andras_feltamadt_Gyoztek_a_defibrillatorok/

 

"JÖTT UTÁNAM MINT EGY SEBZETT BÖLÉNY"

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/05/17/JOTT_UTANAM_MINT_EGY_SEBZETT_BOLENY/

 

az antológiák hozzáférhetőek itt:

http://www.alexandra.hu


1 komment

Címkék: könyv kult kultúra irodalom művészet női hajós andrás esterházy antológia szomjas oázis éjszakai állatkert forgács zsuzsa bruria a szív kutyája házi eszter

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása