„Zsírosdeszkát reggeliztünk és vacsoráztunk, meg kakaspörköltet nokedlival. A mi falunkban megszólták azt, ha valaki sovány. Szegények voltunk, de kövérek. Aki sovány, az kurva. Tény, hogy a sovány lányokat gúny és megvetés övezte minálunk. Én pedig sosem voltam lázadó alkat."
- részlet Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvéből, a Habfürdő fejezetből.
A fotót Szilágyi Lenke készítette
Hajdu Szabolcs Bibliothek Pascal című filmjének forgatásán.
Egy rövid ideig ruhatáros voltam egy belvárosi színházban – általában rövid ideig bírtam ki valahol –, ott ismerkedtünk össze Sanyival, jött megnézni az egyik színészét, aki azt fontolgatta, hogy felmond neki. Sanyinak persze fogalma sem volt róla, hogy jelenleg Párizsban vagyok, azt hitte, Erdélybe utaztam, rokonlátogatóba, és annyira utálta a saját családját, hogy az alibi príma volt, mert a buta Sanyi az enyéimre sosem volt kíváncsi (...) Különben Sanyi édes volt, és szerette a hurkákat a hasamon, szerette, ha rátehénkedem, és szerette, ha olyan tiszta vagyok, mint a nap. Te mindig legyél olyan tiszta mint a nap, mondta Sanyi, és akkor sosem foglak elhagyni, még az is lehet, hogy gyerekeket csinálok neked. Én ugyan kiröhögtem ezért, de mindig patyolattisztán bújtam mellé az ágyba, hadd legyen jó neki. (...)
Egy rövid ideig ruhatáros voltam egy belvárosi színházban – általában rövid ideig bírtam ki valahol –, ott ismerkedtünk össze Sanyival, jött megnézni az egyik színészét, aki azt fontolgatta, hogy felmond neki. Sanyinak persze fogalma sem volt róla, hogy jelenleg Párizsban vagyok, azt hitte, Erdélybe utaztam, rokonlátogatóba, és annyira utálta a saját családját, hogy az alibi príma volt, mert a buta Sanyi az enyéimre sosem volt kíváncsi (...) Különben Sanyi édes volt, és szerette a hurkákat a hasamon, szerette, ha rátehénkedem, és szerette, ha olyan tiszta vagyok, mint a nap. Te mindig legyél olyan tiszta mint a nap, mondta Sanyi, és akkor sosem foglak elhagyni, még az is lehet, hogy gyerekeket csinálok neked. Én ugyan kiröhögtem ezért, de mindig patyolattisztán bújtam mellé az ágyba, hadd legyen jó neki. (...)
De most nem erről akarok beszélni. Amikor másodszor is eltűntek a „fölösleges” kilóim, amiket én egyáltalán nem éreztem fölöslegesnek, sőt, nagyon is testem természetes állapotának tartottam őket, ezt a riasztó átalakulást nem mertem elmondani Jacques-nak, mert úgyse hitte volna el, azt hitte volna, hogy hülyülök, azt mondta volna: you are folle, folle, folle. És az is lehet, hogy újra leteper. Inkább hallgattam.
Jacques tudott Sanyiról, és úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a silly hongrois létezése. Azért jobban örültem volna, ha jealous egy kicsit. We French, mondta, nous ne sommes pas jaloux. Lehet, hogy ez volt az egyik trükkje. Hogy megjátssza, hogy nem féltékeny. Még nem döntöttem el, feleségül megyek-e a hozzá, és ennek egyik oka az volt, hogy nem volt féltékeny. Magas rangú minisztériumi tisztviselő volt, aki egy kisebbségvédelmi konferenciára jött Budapestre, amikor véletlenül épp beugrottam Riki helyett a Semiramisba, a kávéfőzőgép mögé; szerettem ezt a munkát, mert szerettem az utcáról belépő pasikkal és csajokkal dumálni, két nap alatt megtanultam a nevüket. Jacques-ot könnyű volt megjegyezni, mert amikor először bejött a tolmáccsal, már akkor jeleket adott le nekem a tolmács háta mögül, én pedig csak mosolyogtam, mint aki nem ért semmit. Másnap már tolmács nélkül jött, és az utolsó napon fölmentem a szállodai szobájába; nagyon pofátlan volt, mert fizetni akart. Jacques-ban volt némi kis önteltség, ami jól állt neki, mert nevetségessé tette, és ha valaki nevetséges, akkor szerethető, ezért, amikor már horogra akadt, igyekeztem mindig rajongó szemekkel bámulni rá. Ahhoz, hogy elvehessen feleségül, el kellett volna válnia, úgyhogy ez komolyabb menet volt. Tetszettem neki kövéren, de azt mondta, hogy valójában, in reality, you are mince. Mi az, hogy mensz, kérdeztem tőle, és akkor mutatta, hogy én valójában vékony vagyok, a lelkem szerinte vékony, és hogy ne izguljak, nem kell bűzleni a dezodortól, mert ő az ellenkezőjére vágyik. Még sok kívánsága volt, amit most nem mondanék el, de tetszett, mert felszabadultam mellette, legalábbis szabadnak éreztem magam, mert mindent szabad volt, amit addig nem – kivéve persze, hogy amikor Párizsban voltunk, erősen kellett konspirálni a Marseille-ben élő felesége miatt, aki bármelyik pillanatban fölbukkanhatott volna, ha gyanút fog.
Én sem voltam jobb, hazudtam Sanyiról, akit a haverjai hívtak Alexnek, pedig ez a név egyáltalán nem illet rá, mert korántsem olyan karcsú, mint a név. (...) Sanyi imádta a hosszú monológokat, folyamatosan beszélt, mint oly sok alkoholista, és úgy tűnik, ezzel irodalmári tevékenysége nagyjából ki is merült, ami engem nem zavart, mert nem akartam egy íróval együtt élni, én akartam írni, és nem akartam egy olyan pasival ágyba bújni, akivel minden vesszőn, jelzőn vagy összetett mondaton össze lehet veszni. Sohasem mutattam meg neki egy írásomat sem, csak kigúnyolt volna. Jacques-nál ez a probléma nem állt fenn, mert nem akart megtanulni magyarul, egy-két très dirty, azaz motschkosh szót kivéve.
Sanyi rögeszmésen szerette a vendéglátósokat, hiába volt két diplomája; így is kerültünk össze, amikor még a Menzában futkostam az itallappal, ahová egy koncert után beült a barátaival. Sanyi imád a felszolgálókkal beszélgetni, szerinte azok a világ legokosabb állatai.
Lényeg, hogy Jacques beszopta, amit hazudtam neki, mármint hogy Sanyi csak néha tűnik fel az életemben, és hogy nem is lakunk együtt – Jacques okosan vagy számításból úgy döntött, hogy nem feszegeti az Sanyi-ügyeket. Így persze neki is volt egy kis szabadsága, a kölcsönös füllentésekkel elvoltunk (...) Így éltem kettejük és Anyám között, aki mondhatni a negyedik láncszem volt ebben a ménage à trois-ban. Anyám mindenről tudott, és azt hiszem, Sanyinak drukkolt, bár nagyon irigyelt az utazásokért meg az ajándékokért, és el is szedett tőlem, illetve le is csalt rólam minden ékszert és karórát, amit csak tudott.
Amikor harmadszor is eltűnt a testem egynegyede a Charles de Gaulle-on, nagyon megrémültem. Valahogy azt reméltem, hogy nem lesz így, és Jacques majd így is elfogad, kövéren és tisztán, de amikor megpróbáltam leemelni a bőröndömet a gépszalagról, és túl nehéznek éreztem, majdnem elájultam. Jacques már integetett kintről, mindenféle, csak kettőnk számára értelmezhető obszcén jeleket adott, például megkérdezte, hogy rendesen nem-mosakodtam-e, és én, pedig most már kezdtem haragudni rá, jó kislányként visszaintegettem. A ruhám lötyögött rajtam: ennyire rettegtem Jacques-tól? És ennyire szerettem volna, hogy feleségül vegyen? Pedig én szerettem a súlyomat, egyszerűen jó volt kövérnek lenni, Sanyi markolt, gyűrt, azt akarta, hogy ráfeküdjek és nyomjam agyon: csak akkor tudott elaludni, ha belibbentem hozzá habfürdő után, ráfeküdtem, ő elfordult alattam, és érdes, csapkodó nyelvét belémhelyezte egy rövid, de hatásos pillanatra. Ez volt a jóéjt-puszi. Jacques azonban soványnak akart, és direkt azt szerette, ha izzadt vagyok, büdös és pállott. Sovány, mint egy cigány, mondogatta, thin like a gitane, az volt a rögeszméje, én viszont szerettem volna egyszer végre kövéren elé állni, és azt mondani: vagy így, vagy sehogy. Ám mire kiértem Párizsba vagy Madridba, amikor ott volt dolga – és kifizette a repülőjegyemet –, már olyan lettem, mint amilyennek ő szeretett volna látni, s ha megmosakodtam is, bűzlött a hónaljam a baktériumoktól. Ennyire a kedvére akarok tenni? Ez nem ment a fejembe.
Egyébként a visszaút volt a nehezebb. Az ember ugyanis megszokja a súlyát, azonosul vele, valósággal a személyisége része lesz. És amikor Ferihegyen vagy a Keletin kiszálltam, szuszogva, jó húsz kilóval súlyosabban, mint mikor elindultam, és persze Sanyi nem volt sehol, hiszen úgy tudta, hogy Marosvásárhelyen vagyok vagy Pozsonyban – a dög még a mobilját is kikapcsolta –, és lihegve vonszoltam a két bőröndöt az üvegolvasztó hőségben, hogy végigcsorgott a combomon az izzadtság, és otthon sem várt – nyilván a törzshelyén üldögélt –, és a lakás nem volt kitakarítva, akkor én fújtatva rendet raktam, kiporszívóztam, beültem a kádba, belenyomtam egy csomó habfürdőt, kiáztattam magam, befeküdtem az ágyba, amire friss lepedőt húztam, és vártam, hogy hazajöjjön, és egyre nehezebb lett minden tagom, és szinte éreztem, ahogyan grammonként a csontomra rakódik a hús, petyhed a mellem, mintegy lassan beleszívódik a hájba a hasamon, és arra gondoltam, hogy inkább mégis hazamegyek Anyámhoz. Aztán elaludtam...
- még több részletért fordulj Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvéhez, Habfürdő fejezet.
FORGÁCH ANDRÁS: 12 NŐ VOLTAM
Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…
Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...
Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…
Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…
Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…
Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi
karmikus szerelmével…
Hét – aki tud nemet mondani…
Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron
Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…
Tíz – akinek rendőr volt az apja…
Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se
vallja be, melyikük szülte…
Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…
Bemutató az Írók Boltjában: Bánfalvi Eszter és Forgách András
fotó: Szilágyi Lenke
"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.
Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."
Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvét
bemutatták az ATV-ben, a KÖNYVJELZŐBEN.
Ungvári Tamás beszélget a szerzővel.
INFORMATÍV, SZÓRAKOZTATÓ ÉS TANULSÁGOS!... KATT A LINKRE!
http://www.atv.hu/videok/video-20131106-konyvjelzo-2013-11-03
Utolsó kommentek