"Úgy kezelt, legalábbis szóban, mintha fizetett kurva volnék, egy utolsó szajha.."

- részletek Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvéből.

(…) Nem tudom, mi vonzott Alekszejhez, aki lomha volt (a bankban nem volt lomha, ha beült párnázott székébe, gyors volt, mint a villám, óriás rubelkötegeket tudott átszámolni irtózatos biztonsággal percek alatt, minden pénzt odavittek hozzá a kollégái, néha valóságos rubelhegyek tornyosultak parányi asztalán), és ráadásul kövér, és nem lehettem biztos benne, hogy szeret, vagy hogy egyáltalán vonzódik-e a hozzám, inkább a fordítottját kellett hinnem, de ez akkoriban, valamilyen furcsa életfilozófiából, inkább megnyugtatott.

          A bankban ismerkedtünk össze, pontosabban akkor, amikor a mostohaapámtól kapott angol fontokat próbáltam meg nála beváltani. Egész Leningrádban nem volt egyetlen hely sem, ahol beváltották volna az angol fontot. Dollárt igen, nyugatnémet márkát igen, de angol fontot, valami titokzatos oknál fogva azokban az években nem akartak beváltani. Amikor elfogyott a pénzem, szakadatlanul jártam a város utcáit, míg egy külvárosi lakótelepen ráakadtam Alekszej bankjára. Kívülről olyan volt, mint egy közért, egy nagy, tizenöt emeletes monstrum földszintjén, a betonárkádok alatt, majdnem elmentem mellette, pedig tudtam a címet, mert az összes leningrádi bank címét kinéztem a rongyos helyi telefonkönyvből. Már csak kettő volt hátra. Alekszejé, és egy másik, valami gyártelepen, messze, kint a Néva torkolatánál, de oda nem mertem kimenni, mert a kollégiumból már három lányt megerőszakoltak az első hónapban, az érkezésünk után, este hét után, a nyílt utcán. A férfiak és matrózok csapatostul járták az utcákat, mondom, nem beszélve a környéken kiképzett palesztin harckocsizókról, a gyárnegyed pedig nagyon messze volt, és abban sem lehettem biztos, a rongyos telefonkönyvvel a kezemben, hogy még létezik-e az a bankfiók egyáltalán. Több matrózt kivégeztek ugyan a megerőszakolások miatt, de ez engem nem nyugtatott meg. Alekszej bankja volt az utolsó reményem. A havi százrubeles ösztöndíj nevetségesen kevés volt, nem volt elég semmire, a forintjaimat már mind beváltottam, fél év telt el, hozzá kellett nyúlnom az aranytartalékhoz, az angol fonthoz. Csak épp Leningrádban senkinek sem kellett. A kollégium portája körül őgyelgő pénzváltók is visszaadták. Egy orosz csoporttársamat küldtem oda hozzájuk, a vállát vonogatva jött vissza, de láttam a félelmet is a szemében. Nem tudom, hogy mit mondhattak neki.

Alekszej csak egy pillantást vetett a pénzre és azt mondta: jöjjön vissza pénteken, tizenhét óra negyvenöt perckor. Angol fontot csak pénteken váltunk be. De mért csak pénteken? kérdeztem tőle kétségbeesve. Angol fontot – mondta, minden egyes szót megnyomva Alekszej – csak pénteken váltunk be. Háromezer rubel lesz – tette hozzá, de olyan halkan, hogy alig értettem. A bankvezető, egy kopasz, szemüveges muki egy ideje már az ajtóban állt és figyelt bennünket. Kisiettem a bankból. Pénteken viszont, meglepő módon, minden ment, mint a karikacsapás. Amikor végül átadta a háromezer rubelt és már minden papírt aláírtam – legalább háromféle különböző színű papírt kellett aláírnom – Alekszej egy kis összehajtogatott cetlit csúsztatott elém. „Fél hét, Novocseszkij moszt”. Ekkor néztem meg magamnak először. Gyönyörű szürkéskék szemei voltak, teljesen sima, szakálltalan arca, mint egy lánynak, és húsos ajka. Szőke haja, mint a korán érő tavaszi búza. Olyan volt, mint egy nagy baba, párnás ujjai között eltűntek a pénzjegyek, ahogy számolta őket, ajkait finoman mozgatva.

Sose tudtam, mi baja van. Azon kívül, hogy az utcán még vaksötétben is tartanom kellett a három lépés távolságot. Egyetlenegyszer csókolt meg nyilvános helyen, tizenegy után, egy vibráló neonlámpától tizenöt lépésre, egy mogyoróbokor mögött. Nos, ezt nem nevezném valami hatalmas kalandnak, de nem is ez vonzott benne annyira. Alekszej ugyanis tudott rólam valamit, amit más halandók nem. Nem tudom, mijével tudta, és hogyan jött rá, amikor a bankban az üveg mögül ránéztem könyörgő tekintettel, némán, kétségbeesve. Elég az hozzá, hogy Alekszej, abban a cserzősav- és hagymás savanyúkáposzta-szagú szobaszögletben, ahol az ágya állt, úgy tudott hozzám nyúlni, mikor végre odáig jutottunk, úgy tudott hozzányúlni a fenekemhez, hogy vakon zuhanni kezdtem valami vulkán belsejében. De amíg eljutottunk odáig!

Sose tudtam, mi baja van. Mindig volt baja, sose mosolyodott el, ha megpillantott: a szemével utasítgatott az utcán, és ha végre, mondjuk az egyetlen kocsmában, ahol ismerték, le tudtunk ülni egy asztalhoz, és valami borzalmasan erős pálinkát döntöttünk magunkba a büdös káposzta és olajos uborka mellé, akkor azonnal veszekedni kezdett velem. Félhangosan vakkantgatta a szavakat, azt állította, hogy elkéstem (nem volt igaz), azt mondta, hogy direkt csúnyán öltöztem fel a tiszteletére, hogy annyira lenézem, hogy a legrosszabb cipőmet, a legocsmányabb színű szoknyámat vettem föl, hogy szándékosan nem mostam hajat (ez sem volt igaz, általában semmi nem volt igaz abból, amit ilyenkor a fejemhez vágott), és az volt az érdekes, hogy bár kezdetben próbáltam kivédeni a szemrehányásait, később rájöttem, hogy Alekszejt nem érdeklik a válaszaim. Leültünk, és mondani kezdte. Az albérletében némán kellett mozognunk, hajnali három és reggel félhét között, olyan némán, mint a halaknak, a csöndes, mély, hideg vizekben, megtanultam vele némán szeretkezni és némán élvezni, ami különleges élmény volt, mert addig mindig halkan sikkangattam, ha eljutottunk odáig, vagy bátorítóan szuszogtam a fiúk fülébe, de most némának kellett lennem, olyan némának, mint az Északi tenger legmélye, és ez a teljes némaság csak fokozta a kéjt. Alekszejnél egyetlen családi kép volt kitéve, pontosabban kettő: ő az anyjával, három és fél évesen az apja temetésén, és az apja, egyenruhában, valahol a fronton: az apja szemüveges, karcsú mérnöktiszt volt, mosolygós, és nem is hasonlított a fiára, azt gyanítottam, hogy nem ez volt az igazi apja, de ezt sohasem mertem tőle megkérdezni. Az anyjaról sem mertem kérdezni semmit, mert amikor egyszer az ujjammal rámutattam a képre Alekszej egyszerűen rávert az ujjamra, olyan erővel, hogy majdnem felsikoltottam, de addigra már nagyon belém idegződött a csönd, csak némán sírva fakadtam, ömlöttek a könnyeim, és Alekszej azután, miután egy darabig az ágy sarkába húzódva duzzogott (ő, még ő duzzogott!) egy simogatásával megvigasztalt.

Hihetetlenül, elképzelhetetlenül gyöngéd és bársonyos kezei voltak. A két keze, mit mondjak erről, amellyel a bankban a pénzt számolta egy utcai bűvész gyorsaságával, a másodperc töredékrésze alatt küldött újabb és újabb impulzusokat testem legkülönbözőbb égtájai felé. És ismertek a kezei, jobban ismerték a testemet, mint a tükröm, vagy az anyám.

A bűzös kocsmákban, miközben hányingerrel küszködve döntöttem magamba a sorra odahozott vodkákat – nem tudom, Alekszej miért ragaszkodott ehhez a rituáléhoz, ez valami borzalmas orosz szokás, kezdetben, az első három alkalommal még érdekes volt, és romantikus, később már sokkal könnyebb, de megszokni sohasem szokta meg a szervezetem – miközben folyamatosan belénk akadtak a vécé és az utca között tántorgó büdös kuncsaftok, és a vécéből az arcunkba áradt a vizelet és hányás és a tisztítószerek összetéveszthetetlenül émelyítő illata – Alekszej nem tett egyebet, minthogy vadul kötözködött velem. Ez a hibátlanul udvarias gentleman, sokszor láttam, másokkal hogyan viselkedik, néha meg is lestem, amikor hazaindult a bankból, és nem tudta, hogy követem, az anyuka kedvence, aki mindenkivel aranyos – azt se tudtam, mi van az anyjával, biztosan nem Leningrádban élt, Alekszej valamilyen címre időnként pénzt küldött, ezt elmondta, amikor megkérdeztem, hogy tisztes fizetése ellenére miért él ilyen borzalmas helyen, tartozások, felelte, de ennél többet nem árult el. Csoda volt, hogy még erre a kérdésemre is válaszolt. Egyébként úgy kezelt, legalábbis szóban, mintha fizetett kurva volnék, egy utolsó szajha. Amikor a kocsmában leültünk, volt, hogy egy olyan asztalhoz, ami körül már heten-nyolcan ültek, először annyira képtelen dolgokat vágott a fejemhez minden előzmény nélkül, hogy nevetnem kellett. Kezdetben még válaszolgattam is, halkan, de határozottan, csodálkozva, meghökkenve, sőt, meg is sértődve olykor, de később rájöttem, hogy Alekszej egyáltalán nem kíváncsi a válaszaimra.

Tyipjér, mondta, most pedig számolunk. És számolt. Hogy hogy nézek ki. Hogy koszos a körmöm. Hogy büdös a szám. Hogy megint késtem. Hogy nem lehet rám számítani. Hogy miattam lett hazaáruló. Hogy nem tud aludni, mert arra gondol, hogy becsaptam. Hogy nem is szeretem. Hogy csak érdekből vagyok vele. Hogy egy utolsó kurva vagyok. Hogy én vittem őt a romlásba. Ilyenek vagytok ti mind, mondja, ilyenek vagytok. Ez a visszatérő refrénje a monológjainak. És aztán van egy pillanat, nem tudom, melyik pillanat ez, mert már zsibbadt vagyok a szesztől, és arra gondolok, hogy nem mehet így tovább, mert két vizsgán megbuktam, már nem is készülök vizsgákra, alig járok előadásokra, a szemem alatt fekete karikák, a kollégiumban összesúgnak a hátam mögött, két figyelmeztetést kaptam már a rektori hivatalból, és tudnivaló, hogy a harmadik figyelmeztetés kicsapással jár, és azt itt nagyon komolyan veszik, akkor hazamehetek diploma nélkül, amire gondolni sem mertem, mert a diplomata mostohaapám akkor biztosan megöl, de ebben a pillanatban, amikor erre gondolok, miközben Alekszej, nem tudni, milyen titokzatos parancsnak engedelmeskedve elátkoz és szitkokat szór rám, fölránt az asztal mellől, megragadja a csuklómat és vonszolni kezd a leningrádi utcán, most egyáltalán nem törődve azzal, hogy megláthatnak, igaz, már a fejembe szállt a szesz, és olyan vagyok, mint egy helyi lakos, a retikülöm szíja is elszakadt, és a gyéren megvilágított alkonyi utcákon egészen az albérletéig vonszol így némán, én botladozva követem, tűsarkúmmal a kezemben, valami, nem tudom, mi, úgy látszik arra vágyik bennem, hogy rám öntse a szavaknak ezt a mocskos zuhatagát, arra, hogy kiszakadjak a rendből, hogy (…)

- folytatás a 12 NŐ VOLTAM című könyv Alexej című fejezetében...

12 NŐ VOLTAM

Egy – aki egy eszkimóhoz megy feleségül…

Kettő - aki az űrben akart csókolódzni...

Három - akit legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak…

Négy – aki a Budapest–Párizs járaton lefogy 25 kilót…

Öt – aki bemártja, akit legjobban szeret…

Hat – aki újra találkozik 12 élettel korábbi karmikus szerelmével…

Hét – aki tud nemet mondani…

Nyolc – aki egy orosz bankárba zúg bele Szentpéterváron

Kilenc – aki egy hétig állt mozdulatlanul tütüben…

Tíz – akinek rendőr volt az apja…

Tizenegy – akinek négy anyja volt, de egyik se vallja be melyikük szülte…

Tizenkettő – aki egy széthasított fejű férfit szeretett…

(könyvbemutató flashmobil-happening az Írók boltjában:

Bánfalvi Eszter az ablakra skribál és meditál egy cigivel a szájában, eközben

Forgách András felolvas a 12 NŐ VOLTAM című könyvből.)

"A kor nem minden, a korodtól még nem leszel független, érett, felnőtt nő. Forgách András könyvében kislányok, nagylányok, kamaszlányok és első pillantásra érett, felnőtt nők próbálnak meg tényleg felnőni, függetlenedni, szeretnének urai lenni helyzetüknek és kezükbe venni sorsukat.

Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is. Közben megjárják San Franciscót, Floridát, New Yorkot, Szentpétervárt, Amszterdamot, Párizst, Marseille-t Stockholmot, Olaszországot, Görögországot, Dubait, Londont, Kiotót, Budapestet, a Balatont és az Alföldet, na meg a Viharsarkot. HOGYAN LETTEM NAGYLÁNY? – ez könyvünk egyik fejezetének címe, mely egyúttal tömören összefoglalja annak a marék cukorkának a témáját, melyet a szerző vett magához az angyalok által elé tolt isteni édességes tálról."

Forgách András 12 NŐ VOLTAM című könyvét

bemutatták az ATV-ben, a KÖNYVJELZŐBEN.

Ungvári Tamás beszélget a szerzővel.

INFORMATÍV, SZÓRAKOZTATÓ ÉS TANULSÁGOS!... KATT A LINKRE!

http://www.atv.hu/videok/video-20131106-konyvjelzo-2013-11-03