"ilyen lassan kéne szeretkezni. Olyan türelemmel, mely már nem is „türelem” lenne, hanem valami más, valami kozmikus: Tágulás, fényhúrok. Egy férfi bajszáról finoman lenyalni a sörhabot. Ahogy a macska édeleg. Ahogy a Tejút mozog. Hosszan siklani a hínár szövevényében a víz alatt – a növényekkel nem sértjük fel egymást. A hínárban csak figyelmes mozdulatokkal lehet úszni, erőszak nélkül áttörni a dzsungeles mélyvízi vegetáción a napra. Talán egy emberben is így - - - hogy feljuss a szájához és a szeméhez.
- Radics Viktória írását olvashatjátok:
Arcomhoz simítottam a vízben egy tavirózsa levelét. A legsimább felület, amit valaha érzékeltem, különös matéria: puha, ugyanakkor feszes is, hajlékony, ám szilárd, egészen lágy és mégis szívós. Mintha megcsókolt volna, de nem tapadt, hanem finoman simogatott, pillanatokra befedte az egész arcomat. Amikor elváltunk, elterült a vízen, és lebegett tovább.
Tudom, sokan a nagylábujjukat se mártanák be az ilyen fekete vízbe. Mi csak „kanálisnak” hívjuk; mindkét oldalán, futószőnyeg gyanánt, tavirózsákból és más vízi növényekből szőtt lebernyeg húzódik, a közepén pedig hínárgombolyagok úsznak. Jól táplált békák üldögélnek, vízityúkok és fekete csibéik szökdelnek a leveleken, olykor peckesen elkanyarog egy sikló feje. Piros és kék szitakötők táncolnak a vízszint felett, a víz alatt pedig sűrűn hajlongnak mindenféle formájú indák, liánok, levelek. Némelyik egy kicsit szúr, a másik gyöngéden rád tekeredik.
Olyan ez a kanális, mint az ősleves. Felülről olajfeketének látszik, odalenn azonban smaragd színekben pompázik a vízi palota. Langyos a vize, a növények egy része megbuggyan, és barnán erjed. Ebben a bácskai kisvárosban nincs más lehetőség, a kanálisban mártóznak meg az emberek. Én azonban olyan hosszan úszok, míg el nem feledkezem mindenről.
fotó: Radics Viktória
Júniusban már nem bírtam sajtót olvasni, a kultúrpolitika olyan távol került tőlem már Budapesten, mint a kék ég, a július azonban az irodalomtól is eltérített. A természeti környezet, amelyben leledzek, egészen köznapi, alföldi, ilyen tojásos őslevesekkel, a lapályra tűző nappal, közönséges növényekkel, békákkal, gólyákkal, fertőzött vizekkel, mégis lenyűgöz a vajdasági bogrács, ez a tikkadt bujaság és a mély csehovi csönd. Vastag regényekbe merülhetnék (vagy tudományos munkába!), én azonban a zöldek, az aranyak, az anyagok, az állagok, a különféle minőségű csöndek-nyugalmak bűvöletébe estem, a sárga fények, a sűrű éjszaka, a napsugarak, a levegő és az árnyékok egymásba átolvadó „materialitását”, ezt az unalmas, a nyár hevében viszont áterotizálódó és titokzatossá váló szenzuális együttest búvárolnám.
fotó: Radics Viktória - Sárkányos, Zombor, Kanális
Az idő lassú múlása máris élvezet. Az érzékelések, érzelmek, hangulatok hosszúra nyúlnak, némelyik szétterül, vagy ágaskodik és lombosodik, sustorog – csábít, akárha saját magamban is olvasni kéne. Másként érez a meztelen bőröm, ebben a zavartalanságban másként látok, a semmittevés vizében más lénnyé lettem. Vágyakozom, vegetálok. Ami sokszorosan felfokozódott, az az erotikus világérzékelés. A saját bőröm, és mikor itt járt a barátom, az övé, mintha verseket, verseket és verseket akarna mondani – talán valami feledésbe merült érintkezésformáról, olyan nyelven és olyan nyelvről, amit, legalábbis Budapesten és Belgrádban, már nem beszélünk. Azért nem bírok olvasni, mert erre a kihalt nyelvre figyelek, és erre vagyok kíváncsi. Susog, mint a nyárfák és a jegenyék ezer ezüstzöld levele, zizeg, mint a sás, és hallgat, mint a dülledt szemű békák.
photo: Karen Knorr - India Song
Amikor a holtágban, alacsonyan a fejem fölött elröpült egy gólya, megéreztem a levegőmozgást, amit a szárnycsapásai keltettek, és hallottam szelének neszét. A pamutpuha éjszaka lassan ereszti fel a fenyő mögül a holdat. A kerti növények a tikkadtság ellenére élvezik a rezdületlen napsütést. Minden lassú, a víz alatti növények fátyoltánca is. Mint Dalinál, pont úgy elváltozott naptár és óra. Olvadnak a fémek.
Arra gondolok, hogy ilyen lassan kéne szeretkezni. Olyan türelemmel, melynek már nem is „türelem” a neve, hanem valami kozmikus neve lenne. Tágulás, fényhúrok. Egy férfi bajszáról finoman lenyalni a sörhabot. Ahogy a macska édeleg. Ahogy a Tejút mozog. Hosszan siklani a hínár szövevényében a víz alatt – a növényekkel nem sértjük fel egymást. A hínárban csak figyelmes mozdulatokkal lehet úszni, erőszak nélkül áttörni a dzsungeles mélyvízi vegetáción a napra. Talán egy emberben is így - - - hogy feljuss a szájához és a szeméhez.
fotó: Radics Viktória - Zenta
A lassúságra tanít egy angyal. A szinte-mozdulatlanságra, az idő másik dimenziójának felidézésére, mely magába szívja és egymásba átömleszti az érzékeléseket, mely a meleg, a fények, a fekete és a zöld, a csönd és a neszek összekomponálására hív fel, és olyan figyelemre, melyhez már nem értünk. Erre visz rá a legközönségesebb vidéki július. Egy másik testre, mely vízi világot hömpölyget magában némán. Olykor sóhajt. Minden mozgás a Naptól van.
No de azért mégsem bírom könyv nélkül, fél napig sem. Itt főleg csak régi könyveim vannak. Budapest, 1908, Cholnoky Jenő és Kövesligethy Radó a világegyetemről írnak, Cholnoky lezárja „A víz körútja” című részt: „Elpusztul minden a Földön, nem tart semmi örökké. De mindig újak születnek az elpusztultak helyén s éppen ez a folytonos váltakozás: a folytonos fejlődés. De minden eléri egyszer fejlődésének tetőpontját s lassan fog közeledni az egész Föld halála, hogy az az egész nagyszerű történelem, amelyet végig élt az emberiség: mindenestől a múlté, a feledésé, a megsemmisülésé legyen, amelyből nincsen feltámadás.”
Az „egész nagyszerű történelmet” sikeresen elfelejtettem. Mit hoz még a nyár?
Utolsó kommentek